 |
Így aztán szerda délelőtt bevonultam a kórházba. Hrabal könyveit vittem magammal, hogy ne zöldüljek az unalomtól és főleg, hogy a rengeteg időm, ami lesz, mégis kellemesen teljen. A kötelező vizsgálatok után ebédet is kaptam, az utolsó morzsáig befaltam, végigdőltem az ágyon és átadtam magam Hrabalnak.
Két óra múlva a szülőszobán voltam. Olyan gyorsan zajlott minden, hogy én szinte csak egy mosolygó lebegésben éltem végig azokat a pillanatokat. Az ebéd utáni olvasgatásba egyszercsak a főorvos és a főmadam robbant be, érdeklődtek azután, hogy ettem-e, mondtam igen, nagyon jó volt. Ők mondták, kár. Nem értettem, miért baj. Aztán elmondták.
A vérnyomásom az egekben volt és úgy látták, azonnal be kell fejezni a terhességet. Szó szerint így hangzott. Ezért aztán nem is igazán értettem, hogy ez mit jelent. Amikor hozzátették, hogy a műtő másfél óra múlva készen áll, akkor már kapisgáltam, amikor kimondták a varázsigét, akkor világossá vált. Milán császármetszéssel jön a világra.
Addig azonban a szülőszobán egy infúzióra kötöttek, és a hasamra tették a magzati szívhangos tappancskákat. Milán szíve kattogott, én meg türelmesebb voltam, mint valaha. Azon járt az eszem, hogy mire Milán apukája ideér a munka után, ahogy ígérte, már egy kisfia lesz neki. Amikor a madam megkérdezte, hogy telefonáljon-e valakinek, élénken tiltakoztam is, minek idecsődíteni bárkit, hát a készre majd jöhetnek. Közben jött az altatóorvos, elszörnyedt a visszerektől a lábamon, befásliztatta és aláíratott velem egy halom papírt.
Aztán egyszercsak tiszta lett a műtő, egyszercsak betolattam oda a saját lábamon. Leültem a műtőasztal végébe, és előrehajtott fejjel vártam, míg a gerincembe betalál a tű. A hátam mögött az orvos mindent elmondott, mit és mennyi ideig fogok érezni, csak éppen a helyet nem találta, hol is legyen az, ahol bármit érezzek.
Amikor pedig már bennem volt az érzéstelenítés, megint felgyorsult minden. Tíz kicsi elefánt megy a sivatagban, tíz kicsi elefánt hazafelé baktat. Ez a bolondos dal járt az agyamban, miközben egy zöld lepel mögött valami történt, a lepel mögött két orvos műtött éppen, hogy néhány perc múlva az én orvosom azt mondja: Egyem a szívét, de szép kisfiú! Ekkor egy nagy hullámzást éreztem a hasamban, Milán ezzel búcsúzott el a védelmet jelentő méhemtől.
A visszafelé út már nehezebb volt, fejfájással, szédüléssel, rosszulléttel éltem át, míg a hasamon az öltések eltüntettépk a metszést, de tudtam, hogy Milán már kint van, hallottam, ahogy kiabál, pöröl a világgal, viszont látni csak akkor láthattam, amikor pólyában, fehér kis sapkában odahozták mellém. Az infúzió még folyt a karomba, éppen csak a kezem fejével tudtam megcirógatni őt, és azt mondani neki, hogy :Szervusz, Milán, én vagyok a te anyukád.
Zsuzsa és Milán kalandjairól ezentúl havonta olvashattok Növőfélben rovatunkban!
