 |
| Kandász Andrea |
– A témával hangyabolyba nyúltatok. Izgulsz amiatt, hogyan fogadják majd a második sorozatot a nézők?
– Nem, most már nem izgulok. Az első sorozatnál persze izgatott voltam, hiszen nem tudtuk, milyen érzéseket vált majd ki a mamákból. Hiány volt ezen a területen, hiszen ilyen mélységben és erről az oldaláról nem foglalkoztak még a szüléssel. Viszont arra is számítottunk, hogy nagyon meg fogja osztani a társadalmat, hiszen tabutémához nyúltunk. Semmiképpen nem akartuk, hogy a film elriassza a nőket a szüléstől. Meg kellett találni azt mezsgyét, mely megmutatja a valóságot, viszont felhívja a figyelmet arra is, hogy ez a természetes folyamat egyáltalán nem félelmetes, és igenis van választási lehetőségük a nőknek, hogy úgy és ott szüljenek, ahogyan az nekik a legjobb. A visszajelzések vegyesek voltak. Előfordult, hogy sorban állás közben hallottam, ahogyan két nő beszélget a sorozatról. A középkorú asszony szerint ez a sorozat elijeszti a nőket a szüléstől, húsz év körüli beszélgetőpartnere viszont elmondta, hogy ő emiatt szeretne korábban szülni a két évvel későbbre tervezett időpont helyett. A fiatal nő azért döntött így, mert megkapta azokat a támpontokat, amik eddig hiányoztak a döntéshez, azonban most már tudja, választhat a fájdalomcsillapítási módszerek és a kórházak között is. Ezeket felismerve pedig elmúlt a félelme.
– Mi késztetett arra, hogy elkészíts egy ilyen jellegű sorozatot?
– Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy szükség van egy ilyen műsorra, mikor én szültem. Félelmetes emlékként maradt meg bennem az élmény. Már abban az időben is a tévében dolgoztam, riporter voltam. A szülés is akkor kezdődött, mikor a dalai lámával készítettem egy exkluzív interjút. Nem vagyok egy visszafogott, nyuszi természetű lány, a kórházban azonban olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint egy kisgyerek. Fiatal voltam, szinte semmilyen ismeretem nem volt magáról a szülésről, a legrosszabb azonban az a nagyfokú nemtörődömség volt, amit az orvosomtól és a körülöttem lévő nővérektől kaptam. A kórház jól felszerelt volt, így kizárólag emberi tényezőkön múlt, hogy majdnem meghalt a baba, és én is veszélybe kerültem a szülés során. Órákig rám sem néztek, majd mikor kiderült, hogy baj van, olyan kapkodásba kezdtek, hogy még a kontaktlencsémet sem volt időm kivenni altatás előtt. Mikor műtét után felébredtem és érdeklődtem a baba felől, azt a választ kaptam a nővértől, hogy ő nem telefonközpontos. A férjemnek akit éjszaka már nem engedtek be hozzám kellett a hajnali órákban bemásznia a kórterem ablakán és felmenni a csecsemőosztályra, hogy megtudjuk, él-e a gyerek, és fiú lett vagy lány. De nem kizárólag ezek az élmények vezettek a sorozatig. Már korábban is készítettem hasonló témájú riportokat, ennyire részleteset azonban nem.
– Volt benned bosszúvágy a rossz emlékek miatt?
– Nem érezek már sem bosszúvágyat, sem dühöt a történtek miatt. Nem ez vezetett a dokumentumfilmig. De a szülésem óta eltelt tíz év kellett ahhoz, hogy letisztuljon bennem ez a dolog. Ha akkor rögtön elkészítem a műsort, akkor lehet, hogy belevittem volna a dühömet is. Így azonban már tényszerűen tudom figyelni az eseményeket. A forgatás azonban nekem is sokat segített. Előző szülésem óta most érzem úgy, hogy vállalnék még egy gyereket. Több végigasszisztált szülés kellett hozzá, hogy rájöjjek, nincs miért félni, lehet ezt másképpen is, mint az előző volt. Egyébként azóta is várom, hogy felhívjon egyszer az akkori orvosom. Már üzenetet is hagytam neki, de azóta sem keresett
– Volt igény arra, hogy egy film ilyen részletességgel bemutassa a szülést?
– Igen, ez a visszajelzésekből és a levelekből is látszik. Már évek óta ajánlgattam különböző műsorokba ezt a témát, azonban sehol nem foglalkoztak vele igazán, talán azért, mert az ilyen ügyekben mindenhol a férfiak döntenek és nekik nem volt annyira fontos. Aztán a Cannes-i Filmfesztiválon bemutattak egy hasonló filmrészletet, és akkor észrevették, hogy milyen hatással van az emberekre. Attól kezdve szabad kezet kaptam a műsorhoz.
Fotók: www.kandi.hu
