 |
– Amikor nem fáj, akkor semmi bajom. Nem is érzem, hogy szülök.
Aztán kinéz az üveges ablakon.
– Olyan jó lenne, ha itt kirakatok lennének! – nevet -, nézegetném, kiválasztanék egy-két dolgot, aztán elkölteném a Szabi pénzét. – Együtt kacagnak két fájás között, aztán megint jön egy kontrakció. Addig a nevetés abbamarad. Aztán megint folytatódik tovább. Ez a szülés ritmusa. Andreánál olyan gyorsan folyik a szülés, hogy eszébe se jutna epidurált kérni.
Erősödnek a fájásai. Ilyenkor összegörnyed, Szabolcs mellére hajtja a fejét, és onnan merít erőt. Amíg lehet, állva marad, járkál. Egyszer csak nagyon erős fájás kezdődik. A kitolási szakasz állva éri.
– Nem tudok elmenni az ágyig – keseredik el Andrea.
– Dehogynem! – mondja Kata, a szülésznő. Andrea valahogy, utolsó erejéből megteszi azt a bizonyos három lépést.
Szülünk – gondolom. Igen – szülünk. Mindjárt kisbaba lesz – örvendezek. Andrea annak ellenére járkált, hogy már nagyon nagy fájdalmai voltak. A gravitáció azonban megtette a hatását. Ádám nagyon ki akar jönni. Talán három perc, és felsír a kisfia.
Hirtelen felgyorsulnak az események.
– Most már nem kell nyomni, mert magától is jön az a baba – mondja Ács doktor.
– Nem tudom visszatartani – sopánkodik Andrea. Elkezdődött a szülés utolsó fázisa. Már látjuk a baba fejét.
– Ha fájás van, nyomja meg, Andikám, levegőcsere, jó, nagyon jó.
Kata masszírozza a gátat, hogy ne kelljen vágni.
– Gyönyörű haja van. Nagyon jó, Andika, nagyon jó, hosszú haja van. Támassza rám a lábát, mert akkor több helye lesz – javasolja Kata.
Már nem fáj annyira. Legalábbis ezt látjuk.
– Tökéletesen csinálja. Pár perc, és már babázik, és akkor elfelejt minden bajt – vigasztalja Ács doktor Andreát.
– Nagy levegő, és kőkeményen tessék nyomni, nagyon jó, tökéletes.
– Jaj, istenem! Jaj, segítség!
– Andikám, gondoljon arra, hogy valakire nagyon haragszik. Úgy nyomjon. Na, még egy kicsit nyomjuk meg. Lökje meg, Andikám, lökje meg!
– Apuka, segítsen egy kicsit – kéri Szabolcsot a szülésznő -, fogja meg Andi fejét, hogy előre tudjon nyomni.
– Csak egy leheletet muszáj vágnunk, mert úgy látom, hogy repedne – dönt az orvos. – Ha nem lenne muszáj, akkor hagynánk. A következőre meglesz a baba.
– Még, még, még, Andika. Várunk egy kicsit, és a következő fájásra nyomunk, hadd forogjanak be a baba vállai.
– Kicsit itt már grimaszol. Most már ne nyomjon, nézzen ide, nyissa ki a szemét – javasolja a szülésznő.
Kicsusszan Ádám.
– Gratulálunk – visszhangzik mindenhonnan.
– Gyönyörű, szívem – sóhajt fel Szabolcs elérzékenyülve. – Milyen jó hangja van!
– Hát gyönyörű vagy, mint a tesód. Hát nem hiszem el, szia!
Andrea arcán nyoma sincs a fájdalomnak. Megkönnyebbült.
– Jaj, de ügyes voltál – dicséri a kisfiát.
Apuka elvágja a zsinórt.
– Itt van apád is, látod? Jó lesz? Megfelel? Szia, picikém, de édes vagy! – gyönyörködik Ádámban az anyukája. – Milyen szőrös a hátad! – Nem hiszem el, hogy van még egy kisbaba. Már nem tudom, hogyan jöttem ide az ágyhoz.
Ádámka megszorítja a mamája kisujját, a világ legboldogabb édesanyjának kisujját. Szopni szeretne…
