Teca és Ádám

Igen, Teca az az édesanya, akit ez a csöppnyi újszülött mentett meg. Gyönyörű, okos nagyfia, Ricsike elvesztése után Ádám segítette vissza az életbe Tecát. Így van ez még akkor is, ha valójában Teca adott életet Ádámkának.

Ladánybene nagyközség tavasztól őszig olyan, akár egy nagy virágoskert. Takaros porták, gondozott kertek, gyümölcsös, szépen nyírt pázsit. Baranyaiék kertje minden bizonnyal egyike a legszebbeknek. A község nagyjából 1500 lelket számlál, de nincs egyetlen lakója sem, akit ne rázott volna meg Ricsike halála. Ez magyarázza, hogy egy emberként szorítottak Tecáért, sikerüljön rendbe hozni az életüket. Legyen egészséges és sikeres ez a második fiúcska is, hogy Teca képes legyen tovább élni.

Szili jön elénk, amikor látja, hogy házuk előtt ismeretlen autó áll meg. Teca, ölében az öt hónapos Ádámmal, pár pillanattal később kerül elő a kertből.

– Hátul ültünk a hintaágyban, énekelgettünk – mondja Teca, majd kisfia felé fordul. – Már nagyon vártuk a néniket, igaz, kisfiam? – azzal hatalmas, cuppanós puszit nyom az érdeklődve tekingető kisbaba nyakába. – Hát ő Ádámka, anya szeme fénye, boldogsága – esünk túl a bemutatkozáson.

Éppen ebédidőben érkeztünk, így hát előkerül a cumisüveg, benne valamelyik jófajta tápszer. – Már kóstolgatja a fiatalúr a főzelékeket, de most nem azt kap, nem akarom, hogy a szép ruhácskáját összekenje, mire a fényképezkedésre kerülne a sor. Már nagyon nyúlkál a tányérba, ilyenkor röpül a főzelék mindenhová. – Ádámka nem bánja, hogy tápszer a mai ebéd, így hát a makulátlan ruha kérdése megoldódott.


— Már egyáltalán nem szopik? – kérdezem az édesanyától.
– Á, nem. Talán három hétig tudtam szoptatni, így volt Ricsikével is.

— Szép nagy baba!

– Tíz kiló, alig tudom tartani.

— Sokat van kézben?

– Szinte egész nap. Hol azt akarja, hogy sétálgassunk, máskor szerencsére megelégszik a hintaággyal. Ringatom, és énekelek neki. Elaludni is csak így szokott, hogy állva tartom a kezemben, és ringatom. Ha elaludt, már ágyút lehet sütögetni a füle mellett, arra sem ébred fel. Ilyenkor óvatosan hasra fektetem a kiságyában, este a hálóban, nappal a nappaliban. Aztán leülök mellé, olvasgatok, vagy csak nézem őt.

— Mikor tudsz valamit dolgozni? Főzni, takarítani?

– A főzésről teljesen leszoktam. Szili eljár az édesanyjához ebédelni. Nekem valahogy nincs étvágyam, mióta Ricsike meghalt. Egyszerűen nem érdekel az evés. Takarítani, virágot gondozni, ez az én feladatom a házban, akkor szoktam, amikor Ádámka alszik, de csak úgy, hogy közben lássam őt. Ha kertben dolgozgatok, a babakocsiban tolom magam mellett.





— Nagyon aggódsz érte?

– Nem. Szerintem egyáltalán nem. Legalábbis ahhoz képest, ahogy annak idején aggódtam, amikor Ricsike volt kisbaba. Mostanra valahogy megtanultam, hogy az igazán nagy tragédiák ellen semmit sem tehetsz. Az csak úgy jön, te pedig vétlenül és tehetetlenül nézed.

— Azt hittem, azért kell, hogy mindig szem előtt legyen…

– Egyszerűen csak szeretem nézni. Mi Ricsikével is ilyen nagyon össze voltunk nőve. Már nagyfiú volt, 13 éves, de akkor is szinte minden percünket együtt töltöttük. Igaz, eljártam dolgozni, de amikor itthon voltunk, mindig beszélgettünk.

— A tragédia után nem is mentél vissza a munkába?

– Nem, még most is képtelen lennék rá. Tudod, én egy drogériában dolgoztam, ott kedvesnek kell lenni, mosolyogni. Ez nekem még nem megy. Lehet, hogy soha többé nem leszek a régi.

— De hiszen most önfeledten nevetsz, boldognak tűnsz.

– Persze, mert látom Ádámkát, mert ti azért jöttetek, hogy őt megnézzétek. A boldogság talán igazi, de a jókedv csak látszat.

— Sokat jársz a temetőbe?

– Mindennap. Míg terhes voltam, kétszer is elsétáltam.

— Ott megnyugszol?

– Nem is tudom. Valahogy jó érzés. És az is jó, hogy itt a faluban az emberek ápolják Ricsike emlékét. Olyan jó, hogy nem kerülik a témát, mindenki megemlíti. Ádámkát csodálják, és Ricsikéről beszélnek. Én lassabban jutok el a három utcával odébb lévő rendelőbe a védőnőhöz, mint ahogy ti Pestről ideértek. Akivel csak találkozom, megállít, megszólít. Most lett volna Ricsike ballagása, oda is meghívtak bennünket. Ádámkának is, magamnak is új ruhát varrattam. Megadtuk a módját, mintha az én fiam is ballagna a többiekkel. – Teca most végtelen gyengédséggel keresi Ádámka tekintetét. – Fogunk mi még ott ballagni, ugye, kisfiam?