Anya teje

A kórházi, amúgy is zűrzavaros egy hét után egyszer csak itt voltunk a saját otthonunkban, és néztük egymást.

„Szopizni kell, hogy ne sírjál”- próbáltam szuggerálni. És erőlködtem, és próbálgattam, és szép lassan kisebesedett a mellem, és akkor azt gondoltam, nem vagyok én jó anya.

Milán kicsike volt. Amikor nagy kínok közepette mégis szopott egy keveset, kiderült, hogy az nagyon kevés. És mentek a napok és ő üvöltött, vörös kicsi fejével haragosan nézett rám, ökölbe szorított kezével hadonászott, én pedig kétségbeesve próbáltam megvalósítani a védőnő tanácsait, hogy „kedves anyuka, próbálgatni kell”. Ott tartottam, hogy feladom, hogy erre én alkalmatlan vagyok, hogy ha véletlenül beindul a dolog, amikor véletlenül a kis szájával ügyesen eszik, akkor rövid időn belül elalszik, és ott ülünk hajnali háromkor, ő alszik a mellemen, én meg nézem őt, és mozdulni sem merek.

Aztán egy nap kaptam egy hatalmas doboz bébiruhát. Egy régi ismerősöm, Judit lepett meg vele, neki ilyen boltja van, és összeválogatott Milánnak néhány igazán csinos darabot. Felhívtam hát, hogy megköszönjem, aztán a gyerekekről esett szó, ő már hármat is szült, és beszélgettünk. „Na, és a szoptatással, hogy álltok?” kérdezte. „Jól” – mondtam, nem akartam belemenni, hogy nem jól, hogy milyen kínlódás minden etetés, és hogy most már tápszert kérek a doktornőtől, mert ezt én tovább nem bírom, kudarc az egész. A telefonvonal túlsó végén azonban Judit gyors beszédével folytatta: „Azért ám, én mindegyiket tíz hónapig szoptattam, ne keseredj el, ha nem megy egyből, sokat kell bajlódni az elején, de nehogy feladd! Igyál gyógyteát, és fejd sokat a melledet, és add neki cumisüvegből, ha elalszik szoptatáskor, és ne hagyd magad!”

Nem hagytam magam. Literszámra, de komolyan literszámra ittam a tejképződést serkentő gyógyteát, és megállás nélkül préseltem a mellemből a tejet. Először csak aprócska mennyiségek csöpögtek ki, de azokat is felfogtam egy – korábbi vakáció emlékére a repülőgépről ügyesen elcsent – apró üvegpohárba.

Aztán minden nappal több és több csorgott a pohárkába. Kicsi üvegekben tároltam a hűtőben, mindegyikre precízen ráírtam a dátumot, még az órát is. Akkoriban olvastam, hogy akár le is fagyaszthatnám, de szerencsére mind elfogyott anélkül is. Ügyesen cumisüvegből Milánnak adtam, először csak alkalomszerűen kínálgattam, aztán pontosan időközönként evett, és mindent felfalt. Hihetetlen volt a változás, a korábbi kis vörös szörnyeteg hirtelen tejszagú, édes kisbaba lett, és evett, mint egy angyal, aludt, amikor kellett, és ha ébren volt, nagyon is optimistán nézett bele a világba.

Nem adtam fel, egyszerűen összejött a dolog: a fiam öt hónapos lett, amikor szép lassan elváltunk. Jött a boldog főzelék-kor és a reszelt alma, az áldott spenótkorszak, a csodálatos pép-püré világ. Egy új szakasz közös életünkben.