 |
De leginkább és legfőképpen magát a gyermeket, aki, bár beszélni nem tud, még csak nem is int a kezével, de máris hihetetlenül okos és napról napra okosabb. Olyan okosságai vannak, amiket csak az tud érteni és értékelni, aki vele tölti minden apró pillanatát.
Mégsem olyan nagyon rózsaszínű egy kisgyerekkel összezárva lenni egyedül egy lakásban, és tudomásul venni, hogy ott kint ugyan az élet hihetetlen emberi teljesítményekről szól, de mi most redukáljuk az univerzumot egy rácsos kiságyra, és mérjük ahhoz a teljesítményeket.
Türelmetlenül vártuk a percet, hogy mondhassuk mi is, nahát már miket tud ez a gyerek! Gonddal válogattam puha rongyot, mert azt írta a szakkönyv, hogy az a gyerek első játéka. Milán fütyült a puha rongyokra. Tudományos alapon vásároltunk neki rágókát, remélve, hogy a vaníliás ízű fogíny-masszírozó majd a legkedvesebbé válik. Tudomást sem akart venni róla. Szóval kibabrált velünk, nem tudtuk nyomon követni, elcsípni egyetlen előremutató pillanatát. Nem nézegette elmélyülten a kezeit, és nem fixált hosszasan sehova. Egyetlen nagy találmánya volt, a tükör, amiben órákig bírta nézegetni magát, ezzel egyszersmint előre vetítve bizonyos későbbi tulajdonságainak kezdeményeit.
Ám azt a napot nagyon is megéreztem. Azon a napon tudtam, hogy valaminek történnie kell. Üldögélt a kiságyban, mondhatni a háziruhánál is háziruhább játszógönc típusú valami volt rajta. Kétszer két foga virított az arcában, rágicsált valamit nagy gonddal, talán egy gumikacsát. Aztán nagyon egyenes háttal kezdett ülni, a rácsokat pedig szorongatni mindkét kezével. Akkor éreztem, hogy Milán ma feláll. Odamerészkedtem tehát a kisszoba ajtajába és néztem őt, persze ettől egyáltalán nem volt fontos neki a megkezdett művelet, úgyhogy gondoltam, kiszaladok valami fényképezőért, vagy hol egy kamera, vagy valami, hát ma megtörténik!
Mire azonban beértem kezemben a beélesített automata kisgéppel, addigra pont engedve a tömegvonzásnak landolt a hátsóján dudorodó párnás pelenkába. Jaj kisfiam, még egyszer! Anya kedvéért, légyszi! Olyan ügyes vagy, gyere, mutasd meg! Kérleltem, rimánkodtam, könyörögtem. És ő, kegyesen hozzám, a szerencsétlenhez, aki lemaradt a nagy pillanatról, megismételte a mutatványt. Ügyesen rálépett a talpacskáira és már állt is, kapaszkodott a kiságyba és állt. És bár murisan rogyadozott a térde, az arcán ott volt a leírhatatlan diadal, az ember diadala, aki végre felemelkedett és messzire ellát a világba.
Aztán felhívtam az apját telefonon, és zokogtam bele a kagylóba, Milán pedig nem értette, hogy mi bajom. Ő új játékával foglalta el magát, nagyokat zuttyanva leült, aztán újra és újra talpra állt.
