nlc.hu
Család
Kincsõ elvesztése

Kincsõ elvesztése

1991. szeptember 6-án, este fél kilenc táján léptem át a fürdõszobánk küszöbét. Hirtelen, villámcsapásszerûen ért a felismerés (szerintem abban a pillanatban halt meg): nem mozog a magzatom.





Hogy előtte mikor mozdult meg, nem tudom felidézni, de utána már rezdülését sem éreztem. Az éjszaka reményekkel, rettenettel telt el. Hiába vizsgált meg később akárhány orvos, hiába figyelték ultrahanggal, egyebekkel; végérvényesen be kellett látnom, hogy halott babát fogok megszülni.

Kívánt, várt, szeretett baba volt. A terhesség 6. hetében kevés vérzés miatt befektettek a kórházba, ahol két hetet pihentettek. Mivel ez idő alatt semmi újabb panasz nem jelentkezett, a hosszú „kezelés” után hazaengedtek. A várandósságom ezután hónapokig eseménytelenül zajlott. A 8. hónapban egy kiugró vérnyomást követően diétáznom kellett és Diaphylint kaptam. Újabb probléma nem volt.

Rendszeresen ultrahangos szűréseken vettem részt, a szükséges vizsgálatokat mind elvégezték. Eltérést egyik sem mutatott. Ödéma a lábamon jelentkezett, de kisfokú volt, pihenésre javult. Fehérjét a vizeletemben soha nem mutattak ki. Mindezek után teljesen váratlanul ért a csapás, és a szülés indításáig eltelt időben csak sírtam, és a körülöttem történő dolgokra nem is figyeltem.

1991. szeptember 8-án reggel programozottan indult a szülés, aminek a folyamata bennem semmi rossz emléket nem hagyott. A vajúdás alatt és a szülés közben egyfajta dermedtséget éreztem. Szülés után pedig fájó megkönnyebbülést, a boldogság mardosó hiányát, hiszen nem örülhettem egy egészséges újszülöttnek. A kérdésre, hogy látni akarom-e, nemmel feleltem. A férjem sem láthatta, és úgy hittem, vele halnék, ha látnom kellene. Ma már belátom, ez egyfajta elutasítás volt, ezzel kezdtem a gyászt a tudatom szőnyege alá söpörni.





Kezdtem, mert folytatódott azzal, hogy az édesanyám látogatásakor arra kért, ne sírjak, mert lázas leszek. Az anyósom az én támogatásomra szorult. Az orvosom nyugtatót ajánlott, a férjem és én kábultam hallgattunk. Megviselt a szoptatás elmaradása is, melyre testem a történtekről tudomást sem véve felkészült, és tettünk bármit, egyre csak készen állt. A gyermekágyas időszak 4. hetében kérésre már beálltam dolgozni. Mivel védőnő vagyok, csak úgy tudtam a munkámat elvégezni, ha teljessé tettem az elfojtást. Aztán megérkezett a boncolási jegyzőkönyv is, amely nem adott magyarázatot a hypoxiára, a halál okára. Sokszor szerettem volna kiszaladni a világból, de fegyelmezett, „erős” maradtam. Bírtam – és mutattam, hogy jól bírom.

Sokszor éreztem a jókedvemet, vidámságomat bűnnek, árulásnak, de ezt a rossz érzésemet is elhessegettem; azt gondoltam, le kell zárnom a történteket. Senkinek nem beszéltem a tüskéről, amit néha a szívemben, néha a torkomban éreztem.
Az idő telt. Két év múlva megszületett császármetszéssel egészséges, második gyermekem. Ezzel a terhességgel orvosi szempontból nem volt semmilyen probléma. A szorongás viszont hullámzóan ugyan, de egész idő alatt jelen volt a születésig. Így Dorka is ideges, nyugtalan baba lett, akinek neveléséhez teljes energiánkra, szeretetünkre szükség volt. Magamra, néha letörő kedélyemre nem fordítottam figyelmet. Azt hittem, rendben vagyok.

1995-ben egy személyiségfejlesztő gyakorlat közben váratlanul tört elő a mélyből valami, amivel nem tudtam mit kezdeni. Egy posztgraduális képzés közepén, munka és gyermeknevelés, háztartás szorításában órákig sírtam, egyre a lezártnak hitt eseményekkel foglalkoztam. Újraéltem az egész bűntudatos, okkereső kezdeti időket. Üzenetként akadt a kezembe az Orvosi Hetilap egy száma, benne egy cikk a szülés körüli veszteség gyászreakciójáról. Bejelentkeztem a szerzőhöz (Dr. Kovácsné Dr. Török Zsuzsanna) és kezdetét vette a feldolgozatlan gyászreakcióm kezelése.

A folytatásért kattints ide»

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top