 |
| A szerző kislányával, Dobó Flóra Lénával |
Az út idáig kacskaringós volt: három kórházat és orvost fogyasztottam el” a várandósságom alatt. Ennek nem örültem, de utólag végiggondolva azt hiszem, nekem ezt az utat kellett végigjárnom, hogy olyan módon, azon a helyen, és azokkal az emberekkel szülhessek, ahogy nekem és a babának a legjobb.
Azt gondolom, hogy csupán a szülésem története önmagában nem elég, hogy bemutassam azt a folyamatot, aminek a végén megvalósult a vágyam, a háborítatlan szülés. Ezért az alábbiakban visszagondolok a várandósságomra, és felidézem a szülést is, mert így kerek egész a történet.
Az útját minden kismama maga járja be, tanácsokból úgyis túl sokat kap várandóssága során mindenki. E beszámoló szándéka csupán annyi, hogy megosszam más reménykedő kismamákkal: igen, így is lehet szülni! Ezért a legtöbbet mindenki saját maga teheti. A legfontosabb, amit az utamból tanultam, hogy mindig van választásom, csak a sarkamra kell állni. Megtanultam, hogy mindig merjek lépni, ha úgy érzem, hogy valami nem jó.
 |
Más nőktől is hallottam már, hogy megérezték, mikor megfogantak. Velem is ez történt, bár akkor alig akartam elhinni, de mégis teljesen biztos voltam benne, hogy megtörtént. 2004 novemberében. Furcsa, és egyszerre nagyon jó érzés is volt.
Attól kezdve nagyon tudatosan rengeteget készültem a szülésre. Szerintem ez volt az egyik legfontosabb, amit tehettem. Nem azt vártam, hogy majd megmondják, mit csináljak, hogy majd megcsinálják helyettem a szülést. (Ahogy a szülészek rendszeresen mondják is: megyek szülni .”) Tudtam, hogy nekem, egyedül nekem kell megszülni a babánkat, az orvosnak csak komplikáció esetén szabad irányító szerepet kapnia.
Hiszem, hogy az élet nem a születéssel kezdődik. Ezt csak megerősítette a Lelki köldökzsinór című könyv elolvasása, mely után anya-magzat kapcsolatanalízisre jártam Raffai Jenőhöz. Rendszeresen beszélgettem Florkával a méhemben, többnyire nem szavakkal. Jót tett nekünk, de azt hiszem a családi kasszát enyhén szólva nem kímélő , pszichológus nélkül, otthoni díványon is mindenki megpróbálhatja a mielőbbi kapcsolatteremtést a pocaklakójával. Nem kell más hozzá, csak rendszeresen egy kis nyugalom és a külvilág kizárása, egyfajta relaxált állapot elérése, és belső babára figyelés.
Jógáztam is az utolsó hetekig, ami szintén sokat hozzátett a testi-lelki nyugalmunkhoz. Nem adtam fel a munkát sem, az utolsó hónapig dolgoztam, igaz, ezt azért is tehettem meg, mert kötetlen és részben otthonról is végezhető munkám volt.
Rendszeresen hosszú órákat töltöttem babás website-okon, és a fellelhető összes szüléssel, várandóssággal kapcsolatos dolgot elolvastam. Köztük millió szüléstörténetet is, melyeknek sajnos a többsége a sok szenvedés után megérkezett baba átölelésén kívül negatív élményekről szól. Szerintem nagyon tanulságosak, pedig sokak szerint jobb nem olvasni ilyeneket szülés előtt. Nekem segítettek, hogy egyre konkrétabban megfogalmazzam, mi az, amit szeretnék, és mi az, amit nem.
 |
Szerencsés vagyok, mert a várandósságom szinte teljesen problémamentes volt. Egy kellemetlen visszérgyulladáson kívül soha mégcsak egy rosszullétem sem volt.
Az első, rövid életű” orvosomat egy barátnőm ajánlotta. Az első két vizsgálat után soha nem tudtam elérni, vissza nem hívott, az asszisztensének sem adta oda a telefont, mintha nem is lett volna. Miután két héten át hiába próbáltam meg vele kapcsolatba lépni, úgy gondoltam, az azért mégsem járja, hogy a választott orvosommal nem tudok beszélni. Az meg szintén túlzás mind időben, mind anyagilag, hogy egy kérdésért menjek a magánrendelésére… Ráadásul a magánrendelésén nem tudott semmilyen vizsgálatot elvégezni, mindenért a budai kórházba kellett mennem, ahol dolgozott. Minden alkalommal 3-4 órát vártam, bármilyen vizsgálatról volt szó, ezt a 12. héten megelégeltem, és egyszerűen nem mentem többet. Nem hiányoztam neki.
