A gyermek mint példakép jelenik meg számunkra, az olyan ember példájaként, aki visszatért a tökéletes létezés állapotába. De miért épp a gyermek jeleníti meg az aranykort önmagában fellelt embert, a beérkezett bölcset?
Akkor te még nem is voltál!
De igen! Én voltam! Én mindig voltam!
És amikor már benne voltam a hasadban,
ott ültem, és csináltam egy lyukat, és kinéztem.
És néztem, hogy minden rendben van.
És akkor megszülettem.”
Részlet egy anya és gyermeke párbeszédéből
Kezdetben a legtöbb szülő úgy tekint újszülött gyermekére, mint földre szállt, csakhogy szárnyaszegetté vált angyalra. Az apró csecsemő védtelen, magatehetetlen, kiszolgáltatott, teljes egészében az anyától függ, ennyiben mintegy koraszülött. Amikor élete legnagyobb változását, a születését követően a kisgyermek már mint önálló lény szerzi meg első benyomásait, élményeit, és a szülők felfedezik, észreveszik az ő felfedezési vágyát, máris alakítani, formálni kívánják mégpedig öntudatlanul a saját képükre. Igyekeznek megtanítani mindarra, ami a világban való tájékozódásához, eligazodásához szerintük szükséges.
 |
Jean-Jacques Rousseau az elsők között mondta ki az újkorban, hogy a gyermek másképpen látja a világot, másként érez, és mások a gondolatai is: a gyermek nem kis felnőtt. Szeressétek a gyermekkort!” írta. Hagyjátok megérni a gyermekkort a gyermekben!” és vallotta, hogy a gyermek természete alapvetően jó, csak hagyni kell kibontakozni. Nemhiába tartották munkásságát a gyermek megítélése és a nevelés terén kopernikuszi fordulatnak.
Olyan közel kell lennünk a virágokhoz, fűszálakhoz és a pillangókhoz, amilyen közel a gyermek van hozzájuk, aki nem is nőtt sokkal magasabbra náluk. Mi idősebbek viszont magasabbra nőttünk, és le kell hajolnunk hozzájuk.
Aki minden jóból ki akarja venni a részét, annak meg kell tanulnia, hogyan kell időnként kicsinek lenni.” ezt már Friedrich Nietzsche írta valamivel több mint száz évvel Rousseau után.
 |
Hamarosan fájdalmas érzéssel eszméltek, figyeltek fel az emberek, különösen a művészek gyermekkorukra visszatekintve arra, hogy felnövekedve veszteség érte őket: a természetesség, a végtelen ártatlanság és tisztaság, a világnak egy egészen sajátos szemlélete tűnt el életükből. Azt a fajta állandó világra csodálkozást és kíváncsiságot kezdték becsülni, amellyel a gyermek körbetekint: számára a környezet egésze látvány, nincsenek sablonjai, semmi sem egyértelmű és magától értetődő, a létezés minden pillanata élmény, valamennyi jelensége egyedi, egész és teljes ahogy a zseniális művészek is látják. A művésznek ezt a képességet meg is kell őriznie, hiszen az ég alatti tökéletes művészi szépsége eddig még minden esetben a gyermeki lélekből fakadt” írta Li Cse még a XVI. században.
A folytatásért kattints ide! »
