Család

Verem a gyereket…

A családon belüli erõszak, a gyerekek bántalmazása sajnos még manapság is égetõen aktuális téma. De vajon mi visz rá egy felnõtt embert, egy anyát, egy apát ilyesmire? Akit gyerekkorában vertek, az felnõttként maga is ezt választja?







Olvasd el szerzőnk korábbi írásait!  

– a Szeressünk rovatban:


• Dinkik az oltár előtt »
• Hogyan együnk romantikát? »
• Szabad-e többet szeretni? »
• Küzdelem a fantommal »
• Bérnőstények és makktársak »
• Miért nem csókol a férfi? »
• Ezer vagy egy éjszaka »


– a Babázzunk rovatban:


• Én, az apa »
• A mi karácsonyunk »
• Kiköpött apja »
• Szex pocival » 

Amikor én annyi idős voltam, mint most a fiam, épp Jimmy Carter költözködött be a Fehér Ház ovális termébe, majd nem sokkal később felrobbant az első kísérleti neutronbomba. Jó régen volt. A vasfüggöny ezen oldalán ugyancsak furcsa, harminc év távlatából visszatekintve némiképp abszurd idők jártak. Számomra a Kádár-korszak „romantikája” a gyereknevelésben elfogadott vagy megtűrt módszerek, eszközök fájdalmas emlékét is magában foglalja. Na, mit szépítsem a dolgot, a szüleim vertek, mint a lovat. Jóllehet az egzisztenciális körülményeinket figyelembe véve minden esélyem meglett volna egy boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorra: nem elvált szülők gyereke voltam, és a családban az egy főre eső diplomák száma is bőven meghaladta a korabeli átlagot, melyek között még pedagógusi (!) is akadt. Mindezek dacára a gyermeknevelés, a tisztességes emberfaragás mindennapos eszköze nálunk a nadrágszíj, a vasalózsinór volt, vagy ezek hiányában, a spontán elragadtatás pillanatában a K1 harcosait megszégyenítő puszta kezes megtorlás sem volt ritka. Mindez persze tajtékozva, őrjöngve, az értelmiségi szülőkhöz méltó gazdag lexikából merítő szidalmazással megfűszerezve. Olyan jelenetek emléke él máig bennem, melyek után a Fókusz szerkesztői két kézzel kapnának, és dolgoznák fel a „human sensitive” anyagaik között, hogy aztán Gönczi Gábor el-elbicsakló hangon konferálja fel a már az ajánlótól is megrendült és elborzadt nézőknek.





Szüleim lettek volna különösen brutálisak és kegyetlenek? Távol áll tőlem, hogy felmentsem őket, de a valósághoz az is hozzátartozik, hogy elsős általános iskolás koromban nem egy tanárnő bevált módszere volt a körmös, és arra is élénken emlékszem, ahogy Irénke néni egy 40 centis favonalzót tört el szegény Angyal Laci fején. Ilyen világ volt. A gyermekvédelmisek csak a legszélsőségesebb esetben avatkoztak be, és amennyire a gyerekvállalás közügynek számított, annyira volt magánügy a gyereknevelés. Pedig nálunk is nagy istenkirály volt Ranschburg tanár úr, és néztük bőszen a Családi kört, csak aztán ez valahogy mindig el lett feledve, ha kihúztam a gyufát. Meg aztán, mint megtudtam, apámat is, anyámat is verték, és mégis derék emberek, a társadalom hasznos és értékes tagjai lettek. Tehát panaszra nem volt okom, és a fenekemen meg a hátamon feldagadó lila hurkák is lelohadtak néhány hét alatt.

Pedig nem hiszem, hogy bármiben is rosszabb gyerek lettem volna az átlagnál, de ez tűnt természetesnek, és csakugyan elhittem, hogy majd én is így válok derék emberré. Egészen kamaszkoromig, amikorra már elfogytak a könnyeim, és a dacom abban nyilvánult meg, hogy még fájdalmat sem akartam mutatni, bárhogyan suhogott a nadrágszíj csatos vége. Tizenhat lehettem, amikor már többéves küzdősportban szerzett tapasztalattal a hátam mögött, egyetlen jól irányzott, állcsúcsra bevitt egyenes ütéssel egyszer és mindenkorra véget vetettem a családon belüli erőszaknak. Korántsem vagyok rá büszke, és nem is mentegetem magam. A földön kuporgó, csöndesen sírdogáló apám láttán nem elégtételt éreztem, csak szánalmat. Akkor és ott valami megtört köztünk. Még ma is csak udvarias távolságtartással viseltetünk egymással, ha évente egyszer-kétszer találkozunk néhány rövid órára.  






Ma sem tudom felmenteni a szüleimet az ellenem elkövetett bűnök miatt. Valljuk be, nem is akarom. Még akkor sem, ha ma már tisztában vagyok azzal, hogy az öntudatlanság és buta tradíciókövetés generálta gyereknevelési elveik egy abszurd korszak, a boldogságot nélkülöző párkapcsolat melléktermékeiként nyilvánultak meg a gyakorlatban. Mindez nem lehet alapja a megbocsátásnak, mert nekem az az egy gyerekkorom volt csupán. Nem vagyok hajlandó pozitívumokat keresni a rosszban, mint például korai önállósodásomat, hiszen mihelyt lehetett, menekültem otthonról, de még a szülővárosomból is. Nem vagyok hajlandó olyan bugyuta ideológiákat gyártani, mint az annak idején a kötelező katonai szolgálatot elkerülni nem tudók, akik esküsznek rá, hogy a sok szívatás, felesleges erőlködés és szenvedés tette őket emberré, férfivá. Nem mentem fel a bűnösöket, mert azt megalkuvásnak tartanám, és cinkossá tenne. Épp elég eredménynek tartom azt, hogy ma már nem szorul össze a gyomrom, nem akad el a hangom és nem érzek dühöt, ha kimondom a szüleim nevét, vagy ha a gyerekkoromról mesélek. Ezen pedig legkevesebb tizenöt évig dolgoztam nagyon keményen.

Tudtam, hogy én soha, de soha nem fogok kezet emelni a fiamra. Apaként érthetetlen és elfogadhatatlan indoknak tartom azt, amit én számtalanszor hallottam a szüleimtől: „engem is vert a nagyapád/nagyanyád”. A gyermekeink nem kérték az életet, a mi önzésünk gyümölcsei. Ajándékok, akiket ránk bíztak. Az ő gyermekéveik a mi vizsgaéveink. Szülőként vizsgázunk emberségből, szeretetből, méltóságból. Én az életem során rettenetesen sok vizsgán megbuktam. Csupa olyasmiből és olyan körülmények között, amit már akkor is nevetségesnek és feleslegesnek tartottam. Bármiféle stréberség nagyon idegen tőlem. Ez talán az egyetlen vizsga, amit komolyan veszek, hosszú évekig készültem rá, és mindennap tanulok, hogy helytálljak. Tíz év múlva nem akarok a fiam lábai előtt kuporogva zokogni. Ennél sokkal kevesebbért is elviselhetetlen kudarcnak érezném az életem.


Mindemellett hiszek abban, hogy az embereknek a transzcendenshez, az istenhez való viszonya korai gyermekéveik alatt formálódik, melyet elsősorban az apához való viszonyuk határoz meg. Nyilván az apámhoz való egykori viszonyulásom okolható azért, hogy életem hosszú periódusában se istent, se embert nem ismertem, tagadtam minden felsőbb erő, hatalom létezését, és meggyőződéses ateista voltam. Spirituális fejlődésem emiatt szintén nem volt egyszerű sétagalopp, de ez már egy másik történet… A lényeg, hogy én nem ilyen küzdelmeket szánok a fiamnak, és hiszem, hogy a vallási dogmákon túlmutató transzcendenshez való egészséges viszonyulásához szüksége van egy erős apaképre. Egy igazságos, egy erős, egy bölcs, egy mindenható, egy szerető és megbocsátó modellre. Elképesztő nagy felelősség ez, aminek nyilvánvaló, hogy nem lehet tökéletesen megfelelni. De legalább törekedjünk rá…






A címhez visszatérve, ilyen előzmények után vajon verem-e a fiamat? Tudom, hogy elsőre hülyén fog hangzani, de igen. Persze ez összehasonlíthatatlan a szüleim önmagukból kifordult, a spontán düh vezérelte, kontroll nélküli megtorló akcióival. Én elsősorban a partnerség, a meggyőzés híve vagyok már a kezdetektől fogva. Vannak alapvető szabályok, melyekről a fiam is tudja, hogy mindig, minden körülmények között be kell tartani. Ritka kivételtől eltekintve eleget is tesz ezeknek. Ha nem, azzal is tisztában van, hogy kihágásai milyen büntetést vonnak maguk után. A saját és a mi határainkat próbálgatva, szándékosan vagy erős felindulásból elkövetett disznóságaiért egy kézre vagy egy popsira verés jár. Tisztázzuk a körülményeket, és megvárjuk, míg belátja a büntetés jogosságát. Épp csak akkorát kap, hogy azért félvállról ne vehesse. Közben sem és utána sem gyűlölködünk. Leszűrve a tanulságokat, egy puszival vagy egy buksisimivel teszünk pontot a konfliktus végére. A fiú voltából adódó agresszióigényét pedig ugyancsak szabályok között megvívott birkózás vagy karate-összecsapások keretei között vezetjük le. Jut eszembe, ennek kapcsán már nemegyszer hevertem „kiütve” a lábai előtt, miközben ő diadalittasan ünnepeltette magát, majd lovagiasan felajánlotta a visszavágót.





Szerzőnk: Tokaji Zsolt
Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibeti–kínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa.
Nős, egy kisfiú, Marci édesapja.
• Tokaji Zsolt weblapja »  

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése