Boldogan éltek, amíg meg nem haltak…

Marci fiam a minap ezt a kérdést szegezte nekem, s gondterhelt arcán jól látszott, hogy nem fogja beérni akármilyen válasszal. Nem blöffölhetek, nem terelhetem el a figyelmét erről a zavaró és szomorú témáról. Viszont azt is felmértem, hogy ő ezt a problémát inkább izgalmasnak tartja, nem pedig szomorúnak vagy nyomasztónak. Ez volt azon kevés pillanatok egyike, amikor úgy éreztem, talán jobb, talán könnyebb lenne, ha vallásos lennék, és az intézményesített hitemnek megfelelő forgatókönyvet kínálnám neki. Sajnos nem volt ilyen könnyű…

Lehet, hogy fel lehet készülni erre a pillanatra. Én nem tettem. Engem nagyon is váratlanul ért. Ilyenkor egyszerre próbálja tisztázni magában az ember a saját viszonyát a halálhoz, s ugyanakkor érzi a felelősséget, a kimondani készült szavainak a súlyát…

Nem tudom, hogy a szüleim meggyőződéses ateisták voltak-e, az biztos, hogy különösebben nem fektettek energiát abba, hogy bármiféle megnyugtató túlvilági lét hitébe ringassam magam. Épp elég áldozat és bátorság volt tőlük, hogy a kommunista párt tagjaiként titokban megkereszteltettek. Jó debreceniként természetesen reformátusnak. Azzal viszont már nemigen foglalkoztak, hogy ez a keresztlevél meglétén túl bármiféle lelki vagy spirituális többletet jelentsen az életemben. Ha jól emlékszem, én egészen kis koromtól kezdve meggyőződéses materialista voltam, s úgy hittem, a halál után nincs semmi… Most már furcsának tűnik, de ez engem egyáltalán nem nyomasztott. Egészen kamaszkoromig nem is különösebben foglalkoztam a kérdéssel. Aztán kamaszkori lázadó periódusom egyik sarokköve lett az önállóan, a szüleimtől függetlenül kialakított világnézethez való jogom és a szabad vallásválasztáshoz ragaszkodásom joga. Ekkor persze már korántsem tartottam magam materialistának. Buddhista akartam lenni. Máig elevenen él bennem az a jelenet, amikor tizenhét évnyi öntudatommal beállítottam a református lelkészhez, hogy visszaadjam a keresztlevelemet, merthogy én buddhista akarok lenni. A tehetetlen dühtől szinte fuldokoltam, amikor az értetlen és elképedt lelkész közölte velem, hogy a keresztséget nem lehet levenni rólam. Árulásnak és valamiféle spirituális abúzusnak éreztem azt, amit szüleim velem tettek. Szándékom és beleegyezésem nélkül kereszténnyé tettek…

Nem tartom magam kereszténynek, mint ahogy buddhistának sem. De egyéb más, ún. intézményesített vallás tanításaival és dogmáival sem lennék képes azonosulni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ateista vagy materialista lennék. Talán szerencsések, mindenképpen egyszerűbb a dolguk azoknak, akiknek a hite egybeesik a vallásukkal. Már csak azért is, mert ennek köszönhetően kész válaszuk van arra, ha hatéves fiuk azt kérdezi tőlük: „Mi lesz velünk, ha már meghaltunk?”

Azonnali válasz helyett beszélgetni kezdtem. Kíváncsi voltam, mit jelent a halál a számára. Marci pedig mesélt a mennyországról, ahol az egyik nagypapája is van, aki onnan tartja őt szemmel, bár rendszeresen ellátogatunk a sírjához is. Mesélt a lelkekről, a kísértetekről, az angyalokról, az ördögökről és a zombikról. Mesélt olyan jó állatokról, akik emberként születtek újjá, és olyan gonosz emberekről, akik a mostani életükben például veszélyes rovarokként csúsznak-másznak.  Egy egészen komplex kis reinkarnációs elméletet vázolt fel. „De velünk mi lesz?” – kérdezte türelmetlenül.

Én cserébe meséltem neki a kereszténységről, a hinduizmusról és a buddhizmusról. Úgy láttam ugyanis, hogy az őáltala eddig összeszedegetett információk is ezen vallásokból származnak. Nem mondhatnám, hogy különösebben kielégítette volna. További kérdéseket kaptam. Határozott választ akart arra, hogy akkor most mennyország kontra pokol, vagy számtalan reinkarnációk körforgása után az áhított nirvána. Jobb híján azt válaszoltam neki, hogy ezek nem zárják ki egymást. Attól függ, hogy ki miben hisz. „És én miben higgyek?” – kérdezte.

Komoly viták zajlottak köztünk annak idején a feleségemmel, hogy megkereszteljük-e Marcit. Ő a családi tradíciók miatt nagyon szerette volna, ha unitáriusnak kereszteljük. Fogalmam nem volt, eszik-e vagy isszák ezt. Alapos kultúrtörténeti tanulmányok után megdöbbenve konstatáltam, hogy az egyetlen eredeti magyar alapítású egyházról van szó, ám ennek ellenére nem éreztem indíttatást arra, hogy a fiamat keresztvíz alá tartsam… Döntésemet nyilván megint a saját frusztráló emlékeimre, ez irányú kellemetlen tapasztalataimra alapoztam. Így aztán feleségemnek és most a fiamnak is azt mondtam: „Ráérsz még eldönteni, hogy miben higgy.”

Ezzel a válasszal saját maga felől nyugodt is volt. Elvégre őt személyesen még nem érinti a halál. Boldog gyermeki tudat, amely úgy hiszi, gyerekek nem halhatnak meg. Az csak a nagyon öreg bácsikkal és nénikkel történik meg. „De mi lesz, ha te megöregedsz?” – kérdezte aggódva. „Mire én megöregszem, te már felnőtt leszel. Neked is lesz gyereked, aki az én unokám lesz. És addig semmiképpen nem fogok meghalni, amíg nem látom az unokámat.” Marci felmérte, hogy az bizony nagyon-nagyon sokára lesz, ugyanis a kistesónál jobban csak arra vágyik kevésbé, hogy felnőtt legyen, megházasodjon és gyereke legyen. Így aztán megesketett, hogy ha mégis meghalnék – de csak nagyon-nagyon sokára –, akkor majd várjam meg ott, ahol most a nagypapa is van. Az pedig szerinte tuti, hogy egy olyan hely, ahol olyan alakban élhetünk, ami nekünk tetszik. Vagyis logikus, hogy mindketten gyerekek leszünk, sokat játszunk és mókázunk, ha pedig megunjuk, majd újjászületünk, és megint lejövünk a földre, ahol persze majd anya lesz mind a kettőnk anyukája… Egy kicsit zavaros, meglehetősen ökumenikus, de lássuk be, komplex, és ami ennél is fontosabb: megnyugtató.

Biztos lehetne ezt jobban is csinálni. Nekem elég volt annyi, hogy szemmel láthatóan nem alakítottam ki benne a haláltól való szorongást. És hát persze rádöbbentem, hogy a gyereknevelés új fázisába léptünk, ami egyáltalán nem jár kisebb felelősséggel, mint az, hogy fiunk mentális és fizikális épségét a nap huszonnégy órájában biztosítsuk.

Utánanéztem annak, hogyan beszélgessünk a gyerekekkel a halálról. Gondoltam, nyilván van ennek valamiféle szakirodalma. Zárójelben megjegyzem, Benjamin Spock, akinek annak idején a bibliaként forgatott műve alapján nevelték az én nemzedékemet is, egy megveszekedett hangot sem szól erről. Nos, alig találtam valamit. A témával kapcsolatban mindenkinek ajánlom Polcz Alaine Az élet és halál titkai című, valóban hiánypótló könyvét.