2008. Április 09.

Egyszülős családok

Egyedül gyereket nevelni nem könnyű feladat. A válások száma azonban nem csökken, így egyre többen nőnek föl egyszülős családokban. Jelenleg egymillióan érintettek közvetlenül. Közvetve viszont mindannyian azok vagyunk.

Rist Lilla, Herner Dorka, Rist Lilla, V. Kulcsár Ildikó

Ha van egy klub…

Nagy Zsóka

Jókedvű baráti társaságba csöppenek. Olyanba, ahol a felnőttek – férfiak és nők – békésen-őszintén beszélgetnek a nappaliban, miközben a gyerekeik a másik két szobát uralják: számítógépeznek, rajzolgatnak, zenét hallgatnak, fecsegnek. Ha nem fogadna az ajtóban Nagy Zsóka – akiről tudom, hogy már tizennyolc esztendeje a lelke-motorja az egyszülős családok budapesti klubjának -, valószínűleg azt hinném, eltévedtem. Mert valahogy belénk szuggerálja a világ, hogy az egyszülős családok csak gondterheltek és boldogtalanok lehetnek! Emlékeznek még arra az időre, amikor „csonka családnak” titulálták őket, és az elvált szülők gyerekeit megjelölték az osztálykönyvekben? Nos, a Wesselényi utcai klubnak egyáltalán nincs „csonka család illata”, sokkal inkább az a benyomása a látogatónak, hogy itt egymást szerető emberek vannak együtt. Olyanok, akiket összehoz, gyorsan összebarátkoztat a közös sors. Valamennyien túl vannak a csalódáson, a váláson – egyetlen fiatal nő van közöttük, aki most is a gyermekéért küzd a klubtagok hathatós segítségével -, de ők egymást húzva-vonva szép lassan rájöttek, hogy van élet a válás után.

Solti Éva már tizenkét éve jár ide minden péntek délután, és a sorsa (a humora) meg a segítőkészsége azt példázza, hogy élhet teljes életet egy édesanya a gyermekeivel. Amikor anno eljött klubba – egy négyéves és egy tizenéves lány édesanyjaként -, segítségre szorult, ám azóta már ő jelent támaszt sok sorstársának. A társaság nagy nevetések közepette meséli el, hogy a mikulásünnepségeken mindig ő a krampusz, aktív szereplője a nyári táboroknak – ahol a nyaralást drámajátékok, önismereti és családtréningek meg szituációs játékok színesítik -, ráadásul ő „szedte ráncba” Mónikát, amikor nagyon pesszimista volt. Miért volt Molnár Mónika pesszimista?

Solti Éva

– Nehezen tudtam feldolgozni, hogy velem is megtörténhet… – mondja a kedves arcú nő mosolygós grimasszal. – Nagyon szerelmes voltam, amikor férjhez mentem, mindent feltettem a házasságra. Végtelenül boldog voltam, amikor megszületett a két gyermekünk – mindig erre vágytam! -, csakhogy a férjem játékos lett. Nem mesélem el, mi történik egy családdal, ha az egyik szülő a játékgépek rabja lesz, de azt elmondom, hogy földönfutóvá váltam volna a gyerekeimmel együtt, ha nem válunk el. Az eszem diktálta a válást, nem a szívem… Csakhogy határtalanul magányos lettem utána. Nem voltak barátnőim, barátaim, számomra a férjem jelentett mindent… Ezért éreztem úgy, hogy soha nem fogok kikapaszkodni a gödörből. Aztán ide keveredtem, és barátokra találtam. Éva terelgetett, tanácsokat adott, elmesélte, hogyan szervezi az életét. Közben észrevettem, hogy jó néhányan olyan gyerekeket hoznak a klubba, akik már főiskolára járnak, így lassan bízni kezdtem abban, hogy túlélhetem, és az én gyerekeimből is lehet középiskolás, majd főiskolás…

A társaság egy új férfi tagja, a negyven körüli Kós István már nem a válását elemzi – bár végtelenül megviselte, minden korábbi hitét-célját átértékelte általa -, hanem a gyerekeiért aggódik. A nevelésükhöz kér segítséget, tanácsot a sorstársaitól és Nagy Zsókától, mert a munkája mellett nehezen boldogul a nagylányával meg a kamaszodó fiával. Mindenki egyetért vele, amikor azt fejtegeti, hogy a gyermekeit egyedül nevelő férfinak sem könnyebb az élete, mint az édesanyáknak. Ahogy az a hölgy is egyetértést vált ki a szavaival – szintén új tag -, aki a bemutatkozáskor őszintén elmondja, hogy közvetlenül a válása után volt a legnehezebb helyzetben. Akkor érezte kilátástalannak a gyerekei helyzetét – éppúgy csalódtak az apjukban, mint ő a férjében -, a barátok is eltűntek mellőle. Azt az először ide látogató középkorú hölgyet is megérti mindenki, aki még ma sem tud-akar beszélni a házassága megalázó élményeiről, pedig már sok évvel ezelőtt elvált. „Akkoriban úgy mentem az utcán, hogy senki ne láthassa az arcomat, egyre csak a földet bámultam…”

Rónyai Éva

Rónyai Éva – egyrészt azért van itt, mert utolsó éves főiskolásként az egyszülős családokról írja a szakdolgozatát, másrészt maga is érintett, hiszen egyedül neveli a kisfiát – lelkesen istápolja az újonnan érkezetteket, és a saját sorsával bizonyítja, hogy lehet új életet kezdeni a válás után.

– Anyaként, családfenntartóként, főiskolásként és nőként teljes életet élek, közben nagyon vigyázok arra, hogy a kisfiam lásson maga körül férfimintát. Ezért nyaral a nagypapánál, ezért űz férfias sportot, és ezért van a baráti körömben sok fiús család.

– Nem az a célunk, hogy az egyszülős családok örökre egyszülősök maradjanak, sokkal inkább az, hogy a klubtagjaink kiheverve a válás utáni gyászt, képesek legyenek új társat találni – magyarázza Nagy Zsóka. – Soha nem késő! – teszi hozzá mosolyogva. – Nem hiszitek? – néz az új tagokra. – No, akkor elmondom, hogy az én esküvőm a hatvanadik születésnapomon volt…

Gyerekcipőben

Vannak nők, akiket a nehéz helyzet nemcsak megpróbál, hanem meg is erősít. Mert nemcsak arra marad erejük, idejük és lelkesedésük, hogy a saját életüket gondolják újra, hanem arra is, hogy másokon segítsenek. Nagy Anna szerencsésnek mondja magát, mert miután kisfiával egyedül maradt, anyagi helyzete nem rendült meg, mindig volt munkája, és mindenben támogatta a családja is. „Csak” az egyedüllét traumáját kellett feldolgoznia. Hogy sikerült, bizonyítja az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány, amelyet sok szervezőmunkával, és azzal a hittel hozott létre, hogy olyasmit csinál, amire óriási szükség van. Magyarországon ugyanis eddig nem létezett olyan civil szervezet, amely az egyedülálló szülők érdekképviseletét elláthatta volna. Konferenciájukon végre kiléptek a társadalmi kirekesztettség bűvköréből.

– Azt szoktam mondani, mi vagyunk Magyarországon a legnagyobb kisebbség. 660 ezer gyerek és 470 ezer felnőtt él egyszülős családban. Ráadásul valamilyen formában mindenki érintett, hiszen lehet, hogy valamelyik hozzátartozója él, élt egyszülős családban, vagy az is, hogy ő maga volt korábban egyedülálló. Ez egy élethelyzet, amelyet nem megítélni kell, hanem kezdeni vele valamit. Ezt azért is fontos kimondani, mert még ma is sok előítélettel találkozunk. Az emberek általában úgy gondolják, hogy mi választjuk ezt az életformát, és utána segélyekért állunk sorba. A valóság azonban az, hogy az egyedülállók semmilyen állami támogatást nem kapnak, önmagában ezért nem jár adókedvezmény, kedvezményes óvodai, iskolai étkeztetés és tavalytól kedvezményes tankönyvcsomag sem. De emberi, jogi segítségre sem számíthatnak azok, akik valamilyen ok miatt egyedül maradnak, holott általában komoly traumán esnek át. Válás után az emberek lelkileg és egzisztenciálisan is megrendülnek, senki sincs, akihez a gondjaikkal fordulhatnának. Egészen praktikus problémákra gondolok: ki, hol fog lakni ezután, hová kerülnek a gyerekek, hogy fogják őket hívni, kihez lehet jogi tanácsért fordulni, milyen szociális juttatásokra lesznek jogosultak stb. Sokan ilyenkor kénytelenek idő előtt visszamenni a munkahelyükre, de épp ezért meg kell oldaniuk a gyerek(ek) bölcsődei, óvodai elhelyezését, és azt is, hogy ki megy értük délután négyre, mert lehet, hogy a munkaidő sokkal tovább tart. Nem megoldott, ki vigyáz a kicsire, ha beteg lesz, ha külföldre kell utazni. Ezek apróságoknak tűnő gondok, de ezeken múlik az élet.

Az egyedülállókat a szegénység is jobban sújtja, mint a nagycsaládosokat. Negyven százalékuk él igen nehéz anyagi körülmények között. A munkavállalók ugyanis nem kapkodnak értük, éppen a gyermekfelügyeleti problémák megoldatlansága miatt. Ha viszont nem kapnak munkát, akkor az út egész biztosan lefelé vezet. Nyugaton működnek olyan játszóházak, ahol szülők vigyáznak azokra a gyerekekre, akiknek az elhelyezését hirtelen nem lehet máshogy megoldani. Mi is tervezünk hasonlót, de ehhez összefogásra és állami támogatásra is szükség volna. Összességében is elmondható, hogy az egyszülős családok sajátos gondjait-bajait kormányzati támogatás és figyelem nélkül nem lehet megoldani. Jó volna, ha legalább a minket érintő törvénytervezetek megalkotásánál meghallgatnának bennünket. Jelenleg azon dolgozunk, hogy összefogjuk a már létező klubokat, és támogatjuk a most szerveződőket, hogy egy olyan civil közösséget hozzunk létre, amelyik ellátja ennek a rétegnek az érdekképviseletét, és támaszt nyújt az ország minden pontján a rászorulóknak. De ez a folyamat még nagyon gyerekcipőben jár. Ez idő szerint ahhoz próbálunk anyagi támogatást szerezni, hogy fenn tudjunk tartani egy budapesti irodát olyan szakemberekkel, akikhez az érintettek szükség esetén fordulhatnak.

A felelősség is csak az enyém

Nagy Ádám

A gyermeküket egyedül nevelő szülők túlnyomó többsége nő. De ma már az édesapák is egyre többször kerülnek hasonló élethelyzetbe. Nagy Ádám, a Roy&Ádám zenekar gitárosa otthonukban fogad, ahol fiával ketten élnek. A lakásba belépve semmi jel nem mutat arra, hogy ez kizárólag férfiak lakta övezet volna.

– Nehézséget jelentenek neked azok a dolgok, amelyek általában a nő feladatai a családban?

– A mosogatógépem remekül működik – válaszolja mosolyogva. – És a családom is. Anyukám, tesóm szoktak főzni, vagy rendelünk valahonnan. Persze meg tudok csinálni mindent, de nélkülük sokkal nehezebben menne. Hét éve nevelem egyedül Danit, eközben több zenekarban játszottam, mindig alkalmazkodtak ahhoz, hogy nekem például reggel iskolába, délután edzésre kell vinni őt. Még nem engedem el egyedül, csak tizenkét éves. Előbb-utóbb úgyis elválnak útjaink.

– Túlféltő apuka vagy?

– Aggódó, mondhatjuk. Közben szeretném, ha önálló lenne. A sportolást, a vízilabdát ezért is tartom alapvetőnek: ott megtanulja a farkastörvényeket, megtanul harcolni dolgokért, miközben életre szóló barátokat szerezhet. A sport és a suli, ezeket komolyan veszem. Most kamaszodik, elkezdett linkeskedni, de nem úgy büntetem, hogy eltiltom dolgoktól, inkább együtt tanulunk.

– Huszonkét éves voltál, mikor Dani született…

– Nagyon fiatalok voltunk, az anyukája tizenkilenc. Legtöbben próbáltak lebeszélni, de én nagyon szerettem volna őt. Az első öt évben is sokat voltam vele, édesanyja sokszor éjszakázott. Így nem volt fejesugrás a mély vízbe, mikor úgy alakult, hogy velem marad. A lelki dolgok a nehezek, nem az, hogy mit ebédelünk, és ki hozza haza az edzésről. Nem egyszerű megóvni egy ötévest a helyzet árnyoldalaitól. Én nem látom rajta, hogy sérült volna a válástól, talán kicsit „lelkisebb”. Anyukájával is jó a kapcsolata, rendszeresen találkoznak. Sokaknak nyilván furcsa, hogy az apa neveli a gyereket, pedig annyira nem is ritka. Nekem három ismerősöm is van hozzám nagyon hasonló helyzetben.

– Van, ami könnyebb azáltal, hogy egyedül neveled őt?

– Ugyanaz, mint ami a neheze. Egyedül kell meghatároznom az irányt. Így nem kell kompromisszumot kötnöm, de a felelősség is csak az enyém.

Beszélgetésünk közben Ádám néha bemegy Danihoz a szobába, néha a fiú jön ki hozzá a konyhába. Ahogy az apa a fiáról és a fiával beszél, úgy érzem, kevés ennél szorosabb kapcsolat képzelhető el.

– Beengedtek mást is a váratokba?

– Nagyon intim a kapcsolatunk a mai napig. Lányra, nőre gondolsz? Ha valakit én elfogadok majd, akkor biztosan ő is, ettől nem félek. És szeretnék még gyereket, a nagy családnál nincs szebb.

Az angol példa

Az Egyesült Királyságban az egyedülálló szülők száma az 1980-as és 90-es években nőtt jelentősen. A gazdasági recesszió, a munkanélküliség, az eladósodás és az otthon elvesztése jelentős mértékben hozzájárult a kapcsolatok felbomlásához. Az egyedülálló szülők foglalkoztatottságának növelése érdekében indult a brit „Új Egyezség az Egyedülálló Szülőkért” elnevezésű kormánykezdeményezés. Ennek köszönhetően munkavállalási arányuk 45%-ról 57%-ra nőtt. Ezt célzott támogatásokkal, a gyermek-elhelyezési gondok megoldásával érték el. A britek úgy vélik, a munkaadók is komolyan tehetnek azért abban, hogy a szülők, párkapcsolatuk felbomlása után is munkában maradjanak. Angliában ugyanis a válás után a szülők egyharmada hagyja ott a munkáját. A változás érdekében indították útjára a Marks&Startt programot. Ebben lehetőség nyílik arra, hogy a dolgozók mentorok bevonásával gyakorlatot szerezzenek későbbi munkájukban. A brit kormány olyan hálózatot is létrehozott, amely a helyi munkaügyi központok és a munkáltatók közötti kapcsolatot erősítését szolgálja.

A leginkább példamutató azonban a civil szféra bevonása a kutatásokba, a szükséges intézkedések meghozatalába. Az Egyszülős Családok Nemzeti Tanácsa már csaknem kilencven éve teljesíti ezt a funkciót. A szervezet évente 50000 egyedülálló szülőnek ad felvilágosítást és tanácsot telefonon vagy interneten, és segít munkát találni. Kutatással is foglalkozik, részt vesz a stratégiai irányvonal megvitatásában, továbbá képzést nyújt nem csak a szülőknek, de a velük foglalkozó szakembereknek is. Az országszerte működő Gingerbread (Mézeskalács) csoportokon keresztül a szervezet részt vállal a sok egyedülálló szülő által megtapasztalt társadalmi elszigeteltség, kirekesztettség megszüntetésében, és adományokat is gyűjt. Ám a legfontosabb az, hogy képviselik az egyedülálló szülőket, a nyilvános és a programalkotó vitákban.

Nők Lapja-vélemény: A gondviselő dilemmái

Apja neve – tudakolta a kérdőív, az ellenőrző, az igénylőlap. És zárójelben utána mindig az állt: gondviselő. A gyerekét egyedül nevelő anya tolla ilyenkor rendre megbicsaklott. Mit is tegyen? Húzza ki a gondviselőt és írja be a saját neve után? Vagy egyszerűen ki se töltse ezt a rubrikát? Aztán az évek múlásával a hivatalos papírok egy része már nyitva hagyta a gondviselő kérdését. De az ember valahogy ennek sem tudott örülni. Mert mindig az jutott eszébe, hát ennyi már a válás?…

Ez a felemás érzés kíséri a dolgokat. Mert az persze helyes, ha külön gondolnak azokra a tankönyveknél, akik egyedül nevelik a gyereküket, mégsem magától értetődő, hogy ők automatikusan rászorulnak az ingyen könyvcsomagra. Tavaly megszűnt ez a kedvezmény, de ez sem jó, mert a számok alapján elmondható, hogy a gyereküket egyedül nevelők elsöprő többsége a szegénységi küszöb alatt él. Jó, hogy ma már nem jelölik meg a gyerekeket külön az osztálynaplóban, de az sincs rendben, ha bizonyos helyeken magától értetődően hátrányos helyzetűnek számítanak. Mindannyian ismerünk olyan gyerekeket, akiket egyedül nevel az anya vagy az apa, mégis megkapják a szükséges szeretetet, figyelmet, gondoskodást. Míg vannak olyanok, akik miatt nagyon is aggódunk, hiába élnek együtt hivatalosan a szülei…