Velencén van házunk, de a sátrazás a mai gyerekeknek olyan kuriózum, és annyira természetközeli, hogy nyaranta négy napra mindig lementünk a tó kempingjébe. Így mindennap láthattuk, amit máskor csak ritkán: a lebukó napot, a csillagfényt tükröző vizet és a mozdulatlan hajnalokat.
Mehettünk mi aztán már külföldre vagy a világ végére, ahogy nőttek, nyártól nyárig csak egy dolgot vártak immár hárman: a sátrazást.
Minek köszönhető a varázsa?
Talán hogy nem visz az ember tárgyakat, legalábbis fölöslegeset biztosan nem, és a leghétköznapibb mozzanatnak is íze van, mint például a pokrócon elköltött reggelinek, az alvásnak, ébredésnek.
Talán hogy nincsenek teendők, nem kell beindítani a mosógépet, felmosni a konyhát, a ruhákat sem hajtogatjuk olyankor, az ételkészítést és az elpakolást pedig kellemes közös programként élvezzük… Nincs elektronika, nem csörög, zakatol, búg semmi, és nem kábít semmilyen képernyő.
Talán hogy lefekvés előtt pizsamában lehet még egyet labdázni a gyepen, sötétben pedig a zseblámpázás igazi mulatság. Nincs könyves mese sem, itt a fejből mesélés könnyebb, mint bárhol. Több évvel ezelőtt egy „csillagutazós” mesét találtam ki nekik, amelyet épp a minap emlegetett fel a lányom, én már nem is emlékeztem, miről szólt.
Talán hogy az összetartozás érzése lengi be a sátrat, és egy nagy égbolt alatt, pici halandókként vagyunk együtt.
Az eső kopogását, a szél zúgását is itt lehet igazán megtapasztalni, és nagyra értékelni aztán a derült eget.
Amikor még csak magunk voltunk a házasságunk előtt, sátor sem kellett, csak befeküdtünk a hálózsákunkkal a gárdonyi strand nagy és tekervényes csúszdájába, és ott virradt ránk. Furcsa érzés volt abban a kempingben sátrazni a gyerekekkel, ahol ez a narancssárga csúszda áll.
Később külföldön is sátraztunk, ha tehettük. Hatalmas hegy lábánál és türkizszínű tó partján, szédítő magasságok és színek társaságában.
Egyszer Füredre volt meghívásunk, de kicsi volt a ház, ezért gondoltuk, inkább sátrat verünk éjszakára a Balaton-parton. Csalódottan menekültünk ki a kempingből, mert a sátorsort ösvény választotta el a vízparti panorámától. Még véletlenül sem lehetett látni a vizet. Velencén nem ehhez szoktunk, így értetlenkedve fölkanyarodtunk a hegyoldalra, és egy panorámás dombon vertünk tanyát, mindentől és mindenkitől távol.
A lányom már kilencéves lesz, de időről időre még mindig megemlíti, hogy ő vissza szeretne menni „a dombra”, ami azért is döbbenet, mert csak két-három éves volt akkor. Mi már nem mernénk vadkempingezni, de talán majd egyszer valaki elviszi őt „a dombra”.
Addig meg csak énekelgetem nekik Weöres Sándor és Kodály Zoltán altatóját nyári estéken és sátras éjszakákon:
„Csillag süt a szederágra,
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő fű a feje alja,
Nyár éj ege betakarja.”
Sajnos, ma már a sátrazás sem olcsó mulatság, de ha mégis ki szeretnénk lesni a holdat, jussunk el egy kertbe (barát, rokon), sötétedés után egy mécsessel osonjunk ki, és a nappal felfüggesztett hintaágyban ringatózzunk egyet a gyerekekkel a holdfényben (a szúnyogok miatt nyakig hálózsákba burkolva).
Ezeken az estéken érthetjük meg a legjobban Weöres Sándor sorait: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
| Szerzőnk: Jakabosné Kovács Judit, drámapedagógus Mazsola Játszó és Manócska Muzsika – foglalkozásvezető www.mazsolajatszo.hu |
