Család

Agyonszeretett gyerekek?

Szörnyetegek... Egy amerikai tanulmány legalábbis ezt állítja a mai huszonévesekről, akiket a szülők túl önállótlanná, önzővé neveltek. Túlszerették őket. Lehet ilyet? És ha igen, mit kezdjünk a másik aggasztó véglettel: az elhanyagoltakéval. Ennyire keskeny volna az ösvény a helyes szülői magatartás számára? Vagy ne vegyük túl komolyan az ilyen "szülőstresszelő" írásokat?

Amerikai tudósok szerint felnőtt az első olyan generáció, amelynek tagjait a szülők állandó aggodalma kísérte: Ezeket a gyerekeket a szülők nem akarták neurotizálni, inkább mindent megengedtek nekik. Rajzaikkal, képeikkel, játékaikkal tele volt a lakás, ők voltak a legfontosabbak. A tudósok szerint ez a „túllihegett” generáció önállótlan, önző, gyenge és kapzsi.

Ne vegyük készpénznek a következtetést, elsősorban, mert nem árt vigyázni a „tudósok” alanyú mondatokkal, másrészt, mert olyan társadalmi jelenségről van szó, amelyet még a legalaposabb tanulmányokkal sem szabad feldolgozottnak tekinteni.

De kiindulási pontként érdekes. Különösen, mert az elkényeztetettek – a tanulmány egyenesen a szörnyeteg(!) kifejezést használja – mellett ott a másik véglet: az elhanyagolt gyerekek világa.

Akkor most elkényeztetjük vagy elhanyagoljuk a gyerekeket?

– Nem fogadom el, hogy most valami gyökeresen más történik, mint régen, és ez a generáció rosszabb volna, mint a korábbiak – szögezi le Muhi Mária pszichológus, családterapeuta, aki szerint mind az elkényeztetés, mind az elhanyagolás létezett minden korban. – A szülői munkában sok és sokféle dolgot kell tenni, mindig követünk el hibákat, de kerülném azt, hogy a szülői felelősséget mindenre kiterjesszük, mert több tényező hat a gyerekre.

Mitől lesz egy gyerek elkényeztetett?

– Bizonyos családokban valóban misztifikálják, mi mindent kell egy gyereknek megadni. Könnyű csapdába esni, hiszen viszonylag egyszerű egy kisgyereknek mindent megvenni, amit csak szeretne, de ha tizennyolc évesen autót akar, és nem érti, miért nem kap, az nem az ő hibája. Ő csak elhitte, amit a szülei közvetítettek: hogy a lehetőségeik korlátlanok, és minden vágyát teljesítik. Ezért kell kiskorban megtanítani, hogy vannak korlátok, mert az elkényeztetett gyerek éppen ezt nem tudja. Nem képes a vágyait a lehetőségeihez szabni, késleltetni azokat, és nincs benne megértés mások iránt. Ez speciális konfliktuskezelés is lehet a szülő részéről. Folyamatosan alárendeli az igényeit a gyerekével szemben, csakhogy ez rossz üzenet, mert a gyerek azt tanulja meg, hogy másokat nem kell egyenrangú félnek tekintenie.

Bár a szakember szerint nincs a különböző korok között nagy különbség, a helyzetek tekintetében mégiscsak létezik. Hiszen régen több gyerek született a családokban, ma sok az egyke és sok az egyszülős család.

– Tízszeres feladat a szülőnek, hogy mesterségesen állítson elő olyan helyzeteket, amelyek testvér mellett természetesek. Akinek testvére van, annak egyszerűbb az alkalmazkodás, a megosztás, a versengés. És kisebb a felelőssége is, nem tőle várnak a szülők mindent.

A nagycsalád megvéd a túlzásoktól

Eszter húszéves, Ágoston másfél. Még hét testvérük van – Nóra (19), Ágota (18), Barnabás (16), Blanka (15), Klára (11), Boldizsár (6), Benedek (3) – vagyis Dériék kilenc gyereket nevelnek.

Ha az újságíró nagycsaládhoz megy, kicsit azt várja, ők lesznek majd a pozitív példa. Ahol a gyerekek szorgalmasak, háziasak, jól tanulnak és nincsenek túlféltve. Ez zömmel igaz is, mégsem ilyen egyszerű. Kilenc gyerek ugyanis eleve olyan családban születik, ahol a nevelésről higgadtan gondolkodnak a szülők, de gondoktól, nevelési dilemmáktól ők sem mentesek. Úgy tűnik, a sok gyerek egyetlen dologtól véd meg: a túlzásoktól. Helyben is vagyunk.

 

– Nem egyformák, és nem is várjuk el tőlük – mondja Judit, az édesanya. – Egyikük házias, a másik, lány létére tavaly tudta meg, hogy a tea forró vízből készül… Van, aki rendet tart a szobájában, van, aki nem. Szerintem az is számít, hányadikként születtek. Boldizsár például hetedikként érkezett, de öt év után olyan, mintha első gyerek volna. Az elsők kapják a dolgokat, a többiek megharcolnak értük.

Közben Ágoston leesik a kismotorról, de roppant ügyesen megoldja, hogy a fejét ne üsse be a kőbe.

– Az első gyereknél sem voltam féltős, annál sem, aki nem volt olyan ügyes. A lépcsőt sem zártuk le soha, ami az emeletre visz, és a játszótéren is épp csak ott voltam mellettük. Az is lehet, hogy egyévesen nem tudták a mesekönyvből, melyik az oroszlán vagy az elefánt, mert nem tudtam órákig mutogatni nekik. De volt, aki így is tudta, vagy tudott valami mást, a többiek meg később, megtanultak mindent. Semmiről nem késtek le.

Gábor, az apa számítógépes szakember. Családfőként meghatározó, hogy mit gondol arról, mit kell megkapnia egy gyereknek egy nagycsaládban.

– Eszter és Ágota most voltak kerékpárral Rómában, ez olyasmi, amiből nem akartuk, hogy kimaradjanak, tehát támogattuk. De például Eszter maga spórolta össze a biciklit az ösztöndíjából. Zenét tanulnak, ez nekem különösen fontos volt, bár egyikük sem lett eddig zenész, hiába szerettem volna. Különórára, korrepetálásra nem járnak automatikusan, csak ha szükség van rá, és ha ők is akarják. Az egyik gyerek megtanulta a nyelvet az iskolában, a másik nem. Legutóbb felvételi előkészítésnél volt olyan alkalmassági vizsga, amelyhez Nórának külön kellett tanulnia.

– A mi gyerekeink is megkapnak mindent, esetleg nem olyan színvonalon. Igyekszünk azt adni nekik ajándékba, amit szeretnének, nemcsak olyasmit, amire szükség van. Ha például napszemüveget akar valaki vagy divatos pólót, megkapja, de túlzásokba nem tudunk esni. Ha az egyik gyerek születésnapját ünnepeljük, a többiek is kapnak valami apróságot.

Nyilván ezek miatt van, hogy a gyerekek talpraesettek, önállóak. A tizenöt éves Blanka például úgy érkezett meg egy lengyelországi nyaralásból, hogy mindenkinek hozott ajándékot. Talált egy remek kis turkálót, és még az édesapjára is gondolt egy nyakkendővel.

Nem egyformák, hangsúlyozzák a szülők többször, és ennek más előnye is van. Mindig van siker a családban, és egyre több a példa arra, hogy bizonyos gondok megoldódnak az idővel.

Azóta minden róla szól…

Sándor Tünde
Sándor Tünde

Ahogy a nagycsaládtól a végletektől való tartózkodást feltételezi az ember, úgy gondolja azt, hogy ahol sokat vártak egy kisgyerekre, ott a féltés, az aggódás, a törődés és a figyelem nagyobb az átlagosnál.

– Várandós ismerőseim kilenc hónapig boldogságban úsztak, én nem mertem elhinni, hogy harmincnyolc évesen sikerült. Küzdöttem ellene, mégis az aggodalom határozta meg a napjaimat.

Sándor Tünde sok próbálkozás, jó néhány vetélés után lett végre anya. Nagyon boldog, de emlékszik valamennyi meg nem született gyermeke kitűzött születésnapjára… Egyelőre csak arról tud mesélni, foglalkoztatja-e az elkényeztetés lehetősége.

Liza féléves, ilyenkor a szülőnek az a feladata, hogy megadjon mindent, amire csak a kicsinek szüksége van. Szerintem féléves korban egyszerűen még nem lehet elkényeztetni. Természetes, hogy ha éjszaka hatszor ébred föl, hatszor veszem föl és szoptatom meg. Ezt diktálják az ösztöneim, amelyeket még a legkacifántosabb nevelési elméleteknek sem hagyok felülírni. A gyerek kompromisszumkészségre, együttműködésre nevelése persze fontos, csak éppen későbbi feladat. Elhatároztuk a párommal, hogy igyekszünk nem „túlszeretni” Lizát, viszont igenis ki kell alakítani benne a feltétlen bizalmat. Az interneten olvastam több kismama írását, akik szintén sokat vártak a babájukra. Azt állítják, hogy ők jobban is szeretik a csemetéjüket. Én máshogy fogalmaznék. Míg a legtöbb nőnek természetes élménye a teherbe esés és a szülés, addig nekünk, akik sokat küzdöttünk érte, hihetetlen, hogy itt van a babánk. Azt hiszem, ez a „csodatudat” a lényeg, nem más.

„Nélküle senki vagyok…”

Kucsay Judit
Kucsay Judit

Martint mindenhova magammal vittem, soha nem hagytam otthon. Hozzám nőtt – kezdi Kucsay Judit, aki egy másik, nagyon gyakori helyzetet mintáz: a gyerekét egyedül nevelő anyáét. Mivel kisfiúról van szó, különösen fontos, mit gondol az anyuka féltésről, önállóságról, feladatokról. – Amikor az apja elvitte láthatásra, mardosott a lelkiismeret, hogy a fiamnak velem kéne lennie. Azt éreztem, nélküle senki vagyok. Fél évig tartott, mire beláttam: az apjának is joga van hozzá. Ettől kezdve úgy fogtam fel, hogy van heti egy szabadnapom. Amikor Martin hároméves lett, elutaztam egy hétvégére, de csak körülötte jártak a gondolataim. Hívtam reggel, este, pedig a szüleimnél volt. Túlaggódtam a dolgot. Pedig tudom, nincs rosszabb, mint magamhoz láncolni a gyereket. Mégis nehéz ezen túljutni. Például a mai napig kérem, jelezze, hogy épségben odaért az iskolába. Most, hogy betöltötte a tizenötödik életévét, Budapesten bárhova elengedem. Egy kérésem van: szóljon, hova megy, és mikor jön. A kamaszkorából mindössze annyit veszek észre, hogy időnként visszabeszél, lehülyéz, rendetlen. Nekem kell szólnom, hogy több tiszteletet, hogy rakj rendet, vagy tanulj jobban. Ez máshol – legalábbis nálunk otthon így volt -, egyértelműen apai feladat.

Huszonéves szülők

Elhanyagolás vagy elkényeztetés? A pedagógusok tudnak mesélni mindkettőről. Szabó Zsófia az ország egyik legnagyobb óvodájának, a gödi I. számú Óvodának a vezetője. Az említett tanulmány állításait különös összefüggéssel egészíti ki.

 Szabó Zsófia
Szabó Zsófia

– Egyre gyakoribb, hogy a fiatal, huszonéves szülők a kistestvér születésekor óvodába akarják adni a nagyobb, három-négyéves gyereket, mondván, hogy igényli a közösséget. Biztosan igényli, csak talán nem úgy, hogy egyedül megy abba a közösségbe és egész napra. Mintha a szülők egy része úgy gondolná, hogy három év alatt letudta a nevelés feladatát, most már rábízza a többit az óvodára, iskolára. Ez még öt éve sem volt így. Azt hiszem, ez az a generáció, amelynek tagjairól a cikk is szól, és akik talán kevesebb kötelességgel, feladattal találkoztak, mint az előttük járók, akár mi, akiknek otthon dolgunk volt, önállónak kellett lennünk. Le is akarják rázni magukról a terhet, áltatják magukat azzal, hogy a gyereknek ez így jó, és sokan nem is bocsátkoznak vitába erről, nem érdekli őket az óvónő véleménye. Mintha egy ciklusos folyamatról lenne szó. Ez nem általánosság, inkább tendencia. Az „idősebb” szülők több elvárást fogalmaznak meg az óvodával szemben, és sok mindent adnak a gyereknek is, bár sajnos, néha éppen az idejüket nem annyira. Az elhanyagolásról azért el kell mondanom, hogy volt olyan gyerek, talán húsz évvel ezelőtt, aki miatt még december 24-én is dolgoztunk. A kicsit délután ötkor mi vittünk haza, mert nem jöttek érte. Szenteste…

– A mai huszonéves generáció már jelentős részben atomizált családban nőtt fel – ad további magyarázatot Muhi Mária pszichológus. – Például lakótelepi lakásban, ami sok mindenre alkalmas, de nagy családi összejövetelek tartására nem, sokszor még az asztal körülülésére sem. Van olyan óvodás, aki még soha nem ült le egy asztalhoz a szüleivel, mert náluk erre nincs hely. Egy többgenerációs család rengeteg mintát ad az együttélésre, a rituálékra, a különböző életszakaszok és életformák megélésre. De ezt meg kell tanulni.

A szakember szerint tehát nem érdemes „jobb” vagy „rosszabb” fogalmát használni a különböző generációkkal kapcsolatban, de vannak új helyzetek és jelenségek. Az egykeség, a meddőség, a válás és az egyebeken túl itt van a megszaporodott tudás a gyerekkor jelentőségéről, és itt vannak a társadalmi változások, amikor a szülő a legjobb szándékkal tolja, gyűri, vonszolja előre a gyerekét. Mert iszonyú fontos lett a jó iskola, a nyelvtudás, a sikert jelentő dolgok birtoklása.

Egy tagolt osztálytársadalomban mindenki tudja, hová tartozik, hogyan léphet feljebb. Nálunk ezt egyenlősdi követte, amikor csak nagyon kis különbségek voltak a családok között. A rendszerváltás pedig elhozta az illúziót: csak rajtad múlik, és mindent elérhetsz. Most már tudjuk, hogy ez nem igaz, de még nem váltak el annyira a különböző rétegek. Egy tehetséges gyerek bekerülhet olyan iskolába, olyan közegbe, ahol a többiek mintha másik bolygóról érkeztek volna. De nem a kialakult ösztöndíjrendszer miatt, hanem például a szülők hatalmas erőfeszítéseivel. Később letisztul majd ez a rendszer, kialakulnak a felkerülés lehetőségei, esélyei, ám nem maguktól. A családoknak sokkal több igazi támogatást kellene kapniuk. Egyelőre a polarizálódás felé tartunk, nincs középosztály, amelynek lehetne presztízse. Győztesek vannak és vesztesek. A szülők pedig a győztesek között szeretnék látni a gyereküket.

Toronyóra lánccal kontra egyetlen lufi

– Szervezünk több száz fős születésnapokat, de eljárunk vidékre is, állami intézetek hátrányos helyzetű kis lakóihoz. A különbség persze leírhatatlan – mesél tapasztalatairól Schreiter Nándor, a Partykids gyermek-rendezvényszervező iroda tulajdonosa, aki szerint létezik a jól nevelt gyermekek és csendes, visszafogott szülők közössége, de sajnos, ilyen családokkal ritkábban találkozik. – A tendencia az, hogy a gyerekek ugyanazt a helyet töltik be a saját közösségükben, ugyanúgy viselkednek, mint a szüleik. Olyan megrendelőnk is van, akinek az a fontos, hogy gyermeke a korához illő játékokkal, néhány barátjával igazán jól érezze magát, de olyan is, akinek inkább az számít, hogy megmutathassa, milyen sok pénzt tud költeni, és nem izgatja, ha olyan szolgáltatásokat is megrendel, amelyekből a gyerek már kinőtt, csak hogy ezzel is bővíthesse a palettát. Az ilyen kicsik már semmilyen tárgyi ajándéknak nem tudnak örülni. De az előítéletekkel vigyázni kell! Egyszer megkérdeztem egy anyukától, miért rendez a gyereke egyéves kora óta minden évben hatalmas partit neki, hiszen a kicsi alig tudja fölfogni, mi történik körülötte. Elmesélte, hogy tizennyolc éves koráig úgy tudta, neki nem lehet gyermeke, és amióta világra hozta a kislányát, minden évben ezen a módon is hálát ad a jó Istennek, hogy megajándékozta a csodával. Amikor pedig hátrányos helyzetű vagy lelki sérült gyerekekhez megyünk, mintha másik világba csöppennénk. Ezeknek a kicsiknek már az is hihetetlen élmény, ha egy lufiról elmondhatják, hogy az övék, ha a szobájukban tudhatják, és mivel nincsenek hozzászokva a tárgyi ajándékokhoz, adni akarnak valamit cserébe. Ezek az ölelések leírhatatlanok. Nem véletlen, hogy amikor magunk mögött hagyjuk a kapuban ácsorgó, integető apróságokat, általában több száz kilométeren keresztül néma csöndben utazunk hazáig a kollégáimmal…

 

Még több az e heti Nők Lapjából:

Ki is az a Novák Péter? »
Védőoltással harcolhatunk a májbetegségek ellen »
Új rovatunkban „angyalaink” segítenek »
Szeresd meg a tested! – Somával »
D. Tóth Kriszta: Nagybetűs Nyaralás – 1. rész »
Tessék morzsázni! »

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top