 |
| Myreille |
Lelkiismeret-furdalásom van, mert nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem jegyzeteltem, de úgy emlékszem, mindenki arról számolt be, nincs annál nehezebb, mint valakire rábízni a saját gyermekemet. Jelentem, ebben is defektes vagyok. Nekem könnyen megy, sőt élvezem, ha valaki figyel helyettem a kis pocokvércsémre. És ehhez nekem nincs szükségem hónapokra. A gyerek születését követő negyedik héten határozottan éreztem, összenőtt a seggem a kanapéval. Menekülésképpen mindent örömmel csináltam, még a mosogatást is, ami nem volt összefüggésben az átkozott kanapéval. A kanapémizéria már az első héten elkezdődött, de akkor még kellemesen enyhítette, ha babakocsival rohangáltam egy kicsit a parkban. A negyedik hét végén viszont mennyei boldogság járt át, ha valaki vállalta a gyerek felügyeletét, és nekem jutott fél óra szusszanás. Két óra kimenő pedig felért a földi paradicsommal.
A gyerek felügyeletét bizalmi kérdésként kezelem. Csak az vigyázhat a kis pockomra, akiben megbízom, illetve van egy egyszerű megállapodás, miszerint ha baj van, akkor telefonálnak, így amíg nem csörgött a telefonom – és szerencsére eddig sohasem csörgött –, addig csak magammal foglalkozhatom. Kimenőimen csupa hétköznapi aprósággal foglalkozom, amit gyerekkel nem tudok megcsinálni. Elmegyek fodrászhoz, kozmetikushoz, moziba, és azokba a boltokba, ahova nem tudok babakocsival bemenni.
Egyetlen kellemetlen kimenőm volt. Sikerült összekalapálnom egy enyhe mellgyulladást, pedig a szoptatás ment, mint a karikacsapás. A kórházban addig jártam a csecsemős nővérek nyakára, amíg bele nem tanultunk, én és a gyerek. A férjem hozott nekünk szoptatóspárnát – amelyet korábban azért nem vettem meg, mert nem tudtam, mennyire használható, tehát jelentem, használható és nagyon jó –, és hosszú-hosszú órákat töltöttünk a kanapén.
A mellgyulladást orvosi segédlettel egy nap alatt letudtam, viszont egy nagyon fontos dolgot tanultam. Zsombor fiam nagyon szeret engem. Azon az éjszakán, amikor belázasodtam, és gyenge voltam, mint az őszi légy, nem kelt fel éjszaka enni. Etetési időben felébredtem, átfutott a fejemen, hogyha most etetnem kell, akkor abba belehalok, majd didergésem mérséklendő mélyen a paplan alá bújtam. A fiam nem akart enni, csak reggel, amikorra már összeszedtem magam. Se azelőtt, se azóta nem aludta át így az éjszakát.
Megnyugodtam, hogy jó csapat vagyunk, de máris lesben állt a következő gond, támadott az újabb kétségbeesés. Mindenki azt mondta, hogy a gyerekágyas időszak lesz a legnehezebb, utána viszont fokozatosan könnyebb. Fenét! (Igen, elméletileg tart még a gyerekágyas időszak, mert arra hat hetet számolnak, de most nyavalygok. Néha ilyen is kell nekem.) Beletörődtem, hogy a kölyök sózsák, és minden porcikám izomlázban ég a cipelésétől, de cuki pofa, és napjában néhányszor hétalvó. Szóval a világ legrendesebb gyereke, nem is vele van a probléma, hanem az anyjával. Aki én vagyok. Na, ezt még gyakorolnom kell, mert nehezen szokom hozzá, hogyha a gyerek adatait veszik fel, és be kell diktálni az anyja nevét, na, akkor az én nevemet kell mondanom.
 |
| Zsombor |
De vissza az eredeti problémához. Zsomborom édesen alszik és édesen eszik, nem kell vele órákat sétálni, könnyen és mélyen alszik, már barátok is jöttek hozzánk vacsorára, és amíg a gyerkőc édesdeden aludt, mi nagy játékcsatába bonyolódtunk. Engem nem visel meg a kevés alvás, és ha a szemem alatti karikákat emlegetik, csak legyintek. A fejfájásom akkor kezdődik, amikor az én okos és ügyes fiam nem alszik, hanem nézelődik. Kémleli a világot. Nekem pedig az lenne a dolgom, hogy megmutassam neki a világot. Hiába sétálunk órákat, és nézelődik a babakocsiból, hiába olvasok neki Weöres Sándor-verseket és énekelek gyerekdalokat, nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy nem tudok számára ingergazdag környezetet biztosítani. Ráadásul az a szegény piros víziló csörgő, amelyet születése előtt beszereztem, igen halovány inger számára.
Nem maradt más választás, felpakoltam a családot, hogy játékot vegyünk a gyereknek. Lelkileg ziláltan indultam, mert nem volt sem határozott, sem remek-zseniálisnak ítélt elképzelésem, de reménykedtem, hogy a választék láttán majd megjön az ihlet. Tévedtem. Játék volt bőven, de igazán jókat nem találtam, végül egy óra válogatás után kiegyeztem egy csíkos zoknis egérrel, és vettem egy anorákot. Az időjárás-előrejelzést figyelve végtelen bölcsességemet igazolja az anorák. Valójában persze lusta vagyok, és rühellem a bababoltokat, azért vettem meg most, hogy ne kelljen néhány hét múlva újra megjelennem és vásárolnom.
A gyerek alvással múlatta az időt, amíg az anyja vásárolni próbált, és csak itthon szembesült az új, csíkos zoknis jövevénnyel, akivel meg kell osztania a kiságyát. Az ismerkedés halk és elégedett eeeeeezéssel telt, egészen addig, amíg az éhség el nem hatalmasodott rajta.
