Nincs az az isten, hogy 46-os nadrágot vegyek! Soha! Kibekkelem ezt a pár hetet, terveztem, és akkor jók lesznek a régi nadrágjaim. Nem is sejtettem, milyen nehéz dolgom lesz.
 |
| Myreille |
Az első, padlóra küldő ütést egy kislány vitte be a Szent István parkban. Zsomborom egyhetes volt, amikor irdatlan lendülettel róttam a köröket, és kerülgettem az andalgó kismamákat. Magányos farkas vagyok, nem is tagadom. Az egyik körben a babakocsi mellé csapódott egy hétéves kislány. Zsombor eddig is értett a harmincas és annál idősebb nők szívének meghódításához, de úgy tűnt, új préda után nézett. Csukott szemmel bűvölte a kiscsajt, és csukott szemmel hódította meg egy kósza félmosollyal. A lány mindent tudni akart a fiamról, de én diszkrét anya vagyok, nem beszéltem ki. Persze dagadt a mellem az anyai büszkeségtől, hogy milyen remek fiam van, és már most ért a nőkhöz. Mert hiába udvarolt a kislány, Manófül a legbiztosabb módszert választotta a csajozásra: a félmosoly után enyhe közönyt mutatott. Úgy tett, mintha ő olyan kiscsávó lenne, akinek minden tíz percben három rajongója akad. (És tényleg, de pszt!) A kislányt kemény fából faragták, és zsigeri női rafinériával terepet váltott: megpróbált engem behálózni. Sajnos azzal a félresikerült mondattal taszította a szakadékba bimbózó anyós-meny viszonyunkat, hogy „te terhes vagy?”.
Gigantikus szilvás gombóc akadt a torkomon. Felmentő csapatként a lányka anyukája jelent meg, mondott pár szót a terhesség után lassan visszahúzódó hasakról, és a további kínos kérdéseket megelőzendő, a hinták felé irányította a lányát. A szerelemre lobbant csajszi azonban nem tágított, de mielőtt hisztizve követelhette volna, hogy a fiam azonnal vegye feleségül, és szeresse örökké, megjelent egy szöszke kisfiú, aki láthatóan egész délelőtt arra várt, hogy lássa szerelmét, akit majd feleségül vesz, gyerekeik lesznek, és együtt mennek a játszótérre. A szöszke kisfiú ezen a délutánon belekóstolt a nagybetűs Életbe, ugyanis kénytelen volt végighallgatni, milyen szuper fiam van. A két fiú nem lett országos cimbora.
Közben apró mellékzönge, hogy a Szent István parkban nemcsak az embergyerekek szokják a nagybetűs Életet, hanem a verébgyerekek is. Két tucat pelyhes verébgyerek randalírozott a puszpángnégyzetek között, persze szigorú szülői felügyelettel.
A második, padlóra küldő ütést a zöldséges vitte be. A kedvenc zöldségesem! Hiába válogathatom szabadon az apró cukkiniket, és mindig a legfrissebb zöldséget és gyümölcsöt kapom, kicsit sem esett jól, amikor a hasamra bökve megjegyezte: „Még mindig nem ment le!” Elakadt a szavam. Annyit hebegtem, hogy „igen, kissé lassan laposodik”, majd gyorsan távoztam. Jó félórával később viszont készen voltam a frappáns válasszal:
„Kösz, hogy szólsz! Magamtól észre se vettem volna, hogy még mindig öt hónapos terhesnek nézek ki, és azzal büntet a sors, hogy a régi nadrágjaim nem jönnek rám. Már csak három centi kell, de az még nagyon, tehát a terhesgatyákat kell hordanom. Igaz, hogy övvel, mert lecsúsznak amúgy, de akkor sem növeli a boldogságszintemet a viselésük. A terhesség alatt kedveltem a pocakbetétes farmereket, de most, 74 nappal a szülés után szívből gyűlölöm. Szóval kösz, hogy szóltál, hogy ismét eszembe juttattad, ezt se tudom rendesen csinálni. Kösz, hogy lebálnáztál.”
A sors, miközben egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Egyik nap, amikor megint és újra térdig jártam a lábam a babakocsi-tologatással egybekötött budapesti városnézésen, összefutottam életem második legnagyobb szerelmével. A második legnagyobb szerelem jó dolog, egy remek barátság alapja, ha az ember lánya már boldog kapcsolatban él élete legnagyobb szerelmével, és élete legnagyobb szerelmétől született gyermeke fekszik a babakocsiban.
Véletlenül találkoztunk, ráadásul engem éppen elvakítottak a napsugarak. A hangjáról ismertem meg. Pár szót váltottunk, majd indultunk tovább. Ő ebédszünet után vissza a munkahelyére, én pedig, hogy fenntartsam fiammal szerelmetes boldogságunkat, igyekeztem mozgásban tartani a babakocsit. Párat léptünk ellentétes irányba, amikor utánam szólt:
„Csini vagy így!”
Tudom, hogy az így a babakocsira vonatkozott, és az anyaságra, de férfi kegyes hazugságának ennyire még sohasem örültem. Azt mondta, hogy csinos vagyok, mantráztam magamban, és tíz centivel a föld felett jártam. Nem számított a szűkre húzott terhesnadrág, a karikás szemem, de még a kapkodós csapzottság sem. Csini vagyok, csini vagyok, mondogattam, és el is hittem. Lubickoltam a boldogságban. Dúdolgattam, felhívtam a fodrászom és a kozmetikusom, mert akkor legyek még csinosabb.
A happy end azonban még messze van, talán tavaszra megérkezik. Zsombor két hét múlva féléves, és nekem még mindig hiányzik 1 cm, hogy beleférjek a régi nadrágokba. Egyre többet panaszkodom a gyomromra ragadt domb miatt, hiúságom őrjöng, és az sem vigasztal, hogy mondják, a szoptatás miatt nehezebben alakul az alakom. Legújabb elhatározásom, hogy napi tíz felüléssel harcolok a lapos hasért, meg látható helyre tettem a dögös tavaszi és nyári ruhákat.
