Szigeti Hajni: A minihajcsár sosem áll le!
Amikor már nem csak az altatás és az etetés teszi ki napjaink tetemes részét, amikor már többet van ébren a babánk, felmerül bennünk, főleg elsőgyerekes (de láttam én már háromgyerekest is babaúszáson!) anyukákban a kérdés: benevezzünk-e valamilyen foglalkozásra a gyerekkel. Merthogy ahol kismama torna (jóga) van, ott többnyire ennek baba-mama változatára is adódik lehetőség, a bébiúszás kipróbálása pedig manapság szinte kötelező. Mi Barni három hónapos korában jutottunk el először a baba-mama jógára, ahhoz az oktatóhoz, akihez kismamajógára is jártam. A gyermek akkor már hat kiló volt, így, amikor a karjaimat magam előtt tartva kellett fel-le emelgetnem hosszan, azt hittem, elájulok – amúgy sem vagyok egy fekve nyomó bajnok. Ráadásul, messze is volt, hordozóval kellett menni, féltem, hogy mikor alszik, mikor eszik ehhez képest, úgyhogy végül az ötalkalmas bérletből csak három került felhasználásra, a férjem elől ezt a tényt azóta is titkolom (erre pont a gazdasági válság idején kell lelepleznem…). Következő próbálkozásunk a babaúszás volt – mentségemre szóljon, a bérletet lejártuk, ráadásul ajándékba kaptuk a keresztelőre (ötletnek remek!). Négy alkalom nálunk négy hónapot vett igénybe kábé, inkluzíve karácsony, mert hát nem voltam túl lelkes. Egyrészt egyedül nem vállalkoztam az eseményre, apukámat és a gyermek apját köteleztem arra, hogy autóval vigyenek minket, és segítsenek az uszodai munkálatokban is. Télen ugyanis nem olyan mókás a vizes program (szerintem). Plusz megoldani azt, hogy te is vizes vagy, a gyerek is vizes, te gyorsan felöltözöl, ő vacog a pelenkázón, de nehogy most forduljon először hasra, mert nem biztos, hogy elkapod, miközben fél lábon ugrálva a zoknidat ráncigálod, felöltözve viszont nem olyan jó, ha a vizes testét magához öleled, miközben próbálod belenyomni a rugdalózóba… A végén legszívesebben bedőltem volna a masszázsszobába, ezért volt jó, amikor ketten mentünk, és a másik fél bent maradt Barnival a vízben, míg én gyorsan, de nyugodtan felöltöztem. De hogy miért ért véget a bébiúszás nálunk, annak igazából nem az én nyafogásom az oka, hanem a Barnusnál tapasztalható heveny víziszony, amely a víz alá merülést követte.
Három hónapra parkolópályára helyeztük a programokat, de aztán fél éves kora körül, egy nap anyósom megállapította, hogy biztos azért nyűgös a Barni, mert unatkozik (vagy jön a foga, vagy az időjárás…). Oké, akkor hajrá, nehogy már szegény gyereket ne érje elég inger, térképezzük fel a közeli művelődési házakat, induljon a hajtás. Választottunk is (baráti ajánlásra) egy zenés foglalkozást, amelyet azóta is megtartottunk, már a harmadik negyedévet járjuk, mert tényleg nagyon kedves lány tartja. Barni egyre jobban élvezi: tapsol, rázza a csörgőt és a rumbatököt, plusz minden levett cipőt szemrevételez, a jobbakat felpróbálja (a méret nem számít). És az új „szerzemény” a Játék-Tér foglalkozás, amely olyan, mintha egy fedett játszótéren lennénk, s ez télvíz idején igencsak hasznos. Szóval, heti kettő délelőtt. Heti két délután nálunk fixen a nagyszülőké, és belefér még két délutáni vagy délelőtti találkozás apró kortársakkal és anyáikkal. A fennmaradó időben jövünk-megyünk továbbra is – én életemben ennyit nem mászkáltam, szépen eldolgozgattam a számítógéppel, vagy csendesen elvoltam egy könyvvel a sarokban. Most túracipőben megyek a játszótérre napi kétszer szélben-fagyban, hogy kifárasszam ezt a nyolcvan centist. Ha próbálom elcsalni az egyiket, ébredés után két órával pápázni kezd, majd sírva ütögeti a bejárati ajtót. Szóval, nekünk menni kell, és nem tagadom, azért időnként irigylem az „olyan jól elvan otthon”-gyerekeket. Van ilyen egyáltalán?
Dobray Sarolta: Magamnak szervezem vagy neki?
Mindig is ráncigált belül a kisördög, hogy eredeti elképzelésemnek megfelelően „foglalkozásokra” vigyem az én férfipalántámat. Így történt, hogy mire három hónapos „nagyfiú” lett, elégedetten mentettem el Samu órarendjéről készített Excel-táblázatomat. Minden napra jutott valami: volt baba-mama jóga, és úszás is persze, meg fejlesztő játszóház. Aztán gyanakodni kezdtem, nem magamnak szervezem-e inkább ezt a temérdek programot, kiszakadni az otthonlét szépséges, de néha agyat-lelket töpörítő kontinuumából. Annak, hogy most semmilyen „órára” nem járunk, több oka van. Samunak végre a teljes káoszból kikristályosodott valami napirendféléje, és én ezt a rég vágyott, új kincset – egyelőre – ki nem engedem a kezemből.
Szekeres P. Mónika: Majd kinövi…
Én is a legkülönbözőbb foglalkozások után ácsingóztam, szerettem volna éppúgy csatlakozni jógázó, tornázó, jógázva tornázó csoportokhoz, mint a helyi Csíp-csíp csóka körhöz vagy csecsemőbúvár-tanfolyamhoz. Persze komolyan eltervezve, szakirodalomból kiokosodva. Ám a hosszas rákészüléseknek mindig az lett a vége, hogy mire végre eljutottunk volna valamelyikbe, Letícia éppen kinőtte. Nem baj, majd a következő babával…
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja március 25-én megjelenő, 13. számából: Südi Iringó és Stohl András Nők Lapja 60 – Ma is a miénk! Örni világa Montenegro Vitaminbomba A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! |
