Geréb Ágnes: “A szülés gyógyító erejű”

A gangos ház folyosóján Prézli, Geréb Ágnes kutyája várt farkcsóválva. A napsütötte délelőttön a bejárati ajtót nyitva hagyva az ebédlőben ültünk le kávézni, és a családi történeteket megélt kávéscsésze mellett beszélgettünk. Azon kívül, hogy Magyarországon Ági „kíséri” végig az otthonszülések többségét, viszonylag keveset tudni róla. Pedig érdemes őt megismerni. Ági magáról sokkal nehezebben beszél, mint a munkájáról, a várandós édesanyákról, de talán pont ezért lehet hinni neki. Dr. Geréb Ágnessel a család fontosságáról, a szülés és a születés csodájáról és a szabad választás lehetőségeiről beszélgettem.

– Több helyen olvastam, hogy két fölvonásosnak jellemzed az életedet. Hogy kell ezt érteni?

– Szerető családban nőttem fel. Több mint harminc éve, azaz 1977-ben végeztem el az orvostudományi egyetemet Szegeden. Gyakornoki időmet is a helyi klinikán töltöttem. Tizenhét évet dolgoztam szülész-nőgyógyászként a szegedi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán. Aztán a két fölvonásos életemben négy gyermekem született, a második párom két gyereke közül az idősebbet, Matyit is mi neveltük, azaz, így ötöt, időnként hatot. Az első házasságomból van két nagy gyerekem. Fölnőttek. Dániel és Dorka. Mind a ketten azon a klinikán születtek, ahol én is, és ahol dolgoztam is már Dorka születésekor. Miután jóval később megszületett Jakab és Janka, értettem meg, mi mindent elmulasztottam életem első fázisában. Bár mind a négy gyerekem születése életem legfontosabb élménye volt, a második kettő gyógyító erővel hatott az első kettőnél becsúszott hibákat illetően is. Amit az első kettő a saját bőrén át nem kapott meg tőlem, a második kettő születése kapcsán, a két kicsin keresztül mégis megérezhette.

– Arra gondolsz, hogy megsínylették, hogy kórházban születtek?

– Arra is. Meg akkoriban kötött munkaidőben, kötelezően sokat dolgoztam, ahelyett, hogy időt, energiát hagytam volna a gyerekeimnek és magamnak kiélvezi az anyaságot. Borzasztóan sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy mit mulasztok azáltal, hogy a taposómalmot választom ahelyett, hogy kellő figyelmet fordítottam volna a két ma már nagy gyerekemre. Bár ők azt mondják, érdekes, izgalmas volt életüknek az a szakasza is. Sokszor ott voltak velem a klinikán az ügyeletekben, a szülőszobán is nem egyszer, aztán otthoni szülésekhez is jött ki többször, ki kevesebbszer. A kicsiket pedig születésüktől fogva, ameddig nem volt zavaró a jelenlétük, mindig vittem magammal mindenhova, szüléshez is. Természetes volt a szülés, a születés számukra, ebben nőttek, nőnek föl.
Igazán nincs okom panaszra, a nagylányomból nagyszerű anya és feleség lett, a nagyfiam is remek apuka, a kicsi fiam és a kicsi lányom sokat ígérően első osztályú nagybácsik és nagynénik. És most már unokákkal is körbe vagyok véve. Ott lehettem bábaként és édesanyaként Dorkával iker fiú-unokáim, majd nem iker fiú-unokám, Dániellel a lány-unokám és Matyival is egy kislány érkezésekor, mind más és más minőség, más és más ajándék.

– Mennyire más számodra az unokákkal való kapcsolat, mint a gyerekeiddel?

– Felhőtlenül lehet őket szeretni. Leírhatatlan boldogság. És ehhez az is hozzáadódik, hogy a kislányommal a várandóssága alatt egyre közelebb és közelebb kerültünk újra egymáshoz.

– Már a klinikai munkád alatt is a magad útját jártad?

– Néhány szempontból igen. Például nem fogadtam el a borítékokat sosem, ez eléggé elfogadhatatlan volt a kollegák részéről is, de a másik oldalról is, amire csak jópár év után sikerült rájönnöm – hogy ha nincs mód honorárium adására, sokakban az állandó lekötelezettség érzését váltja ki – ezt az állapotot nem szerettem volna fönntartani. Ezért aztán kitaláltam egy elég jól működő megoldást: magánrendelőt nyitottam, ahol a vetkőzőfülkében volt egy nyitott persely, ahová bele lehetett tenni bárkinek – természetesen névtelenül – pénzt (és természeténél fogva akár ki is lehetett belőle venni). Persze szakmai téren is mindig igyekeztem változtatni a klinikai kereteken belül maradva azon, ami nem tetszett, vagy bevezetni azt, amit az asszonyok számára előnyösnek gondoltam. Például már 1977-től férjeket csempésztem be a szülésekhez – akkoriban ez még nem volt lehetséges, büntetés járt érte – meg is kaptam, fél évre kitiltottak a szülőszobáról. Aztán máshol hamarosan újdonságként bevezették. Mára a közvélemény átesett a ló másik oldalára: szinte kötelező, de legalábbis illendő a férfiaknak a szülésnél jelen lenniük.
1989-ben adódott alkalmam először, hogy tervezett otthonszülést kísérjek. 1992-ben, harmadik gyerekem megszületésekor, az ő létezése ürügyén ajándékozott meg a sors azzal a lehetőséggel, hogy otthagyjam a klinikát. Azóta kizárólag független bábaként dolgozom. Nincs fix munkaidőm, kivéve azt az egy-egy hetet, amit havonta a szülésre fölkészítő találkozásokon töltök.

– Mi történik ezeken a találkozásokon?

A Napvilág Születésház munkatársai – szülész-nőgyógyász és pszichiáter szakorvosok, független bábák, védőnő, pszichológusok, mozgáskultúra-oktatók, asszonytársi segítők, azaz doulák és szoptatási tanácsadók – olyan ismereteket, információkat osztanak meg a családokkal, amelyek többek között a szülés menetéről, a belső készülődésről, a fizikai és a lelki fájdalomról, fölkészítésről szólnak.
Régen tanfolyamnak hívtuk, de egy ismerős pszichológus rámutatott arra, hogy ez nem iskola, ahol a tanár átadja a tudást, sokkal inkább információk, tapasztalatok cseréje, ahol a várandósok a leginkább autentikusak, hiszen magukról ők maguk tudják a legtöbbet. Most próbálok átszokni a „tanfolyam”szóról a „találkozás” szóra – bizonyára sikerül éppúgy, mint ahogyan leszoktam a „terhes” és a „fájás” szavak általános használatáról is.

– Ma már a kismamák minden kérése teljesíthető egy klinikán, mi az, ami hiányzik, amitől jobb otthon szülni?

– Nem jobb. Inkább azt mondanám, hogy más, talán bensőségesebb. Személy szerint én nem ajánlom, tanácsolom senkinek, hogy otthon hozza világra a gyermekét. Az intézmények igyekeznek alkalmazkodni a piaci igényekhez, van kád, labda, minden egy szülőszobában. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a szülés menete, a kérések és az igények mennyisége elsősorban tőlünk, nőktől függött mindig és most is tőlünk függ. Mi kívántunk extra környezetet magunk köré és mi magunk hittük el, hogy női mivoltunk nem elegendő ahhoz, hogy megszüljük és szoptassuk gyermekeinket. Most már kezdjük újra elhinni a valóságot és – bár nehezen -, de kezdjük beláttatni a szülészekkel is.

– Azért a statisztikák szerint nem túl gyakori az otthonszülés.

– Nem, a legtöbb magyar nő azt gondolja, hogy nem képes orvosi segítség nélkül megszülni gyermekét. Nekik a biztonság, a természetes szülés a kórházban van. Természetellenes lenne nekik otthon szülni. És fordítva is igaz: akinek pedig az otthon jelenti a biztonságot, annak a kórházban a természetellenes.

– Hogyan készítitek fel a párokat a szülésre?

– A gyermekük születését váró pároknak a mai világban részben azért van szükségük a szülésre való fölkészülésre, hogy sikerüljön rátalálniuk a nekik legjobban megfelelő helyre és módra életük egyik legfontosabb történésével, a szüléssel kapcsolatban. Hogy fölhívjuk a figyelmüket bizonyos szempontokra, amikre esetleg nem is gondoltak. Abban támogatjuk őket, amit ők választanak, legyen az akár otthon, akár születésház, akár kórház. Ezen kívül lehetőséget biztosítunk arra, hogy megtanulják a külső irányítással működő terhesgondozás helyett a sok információn és állandó konzultációs lehetőségen alapuló öngondozást. Valamint megpróbáljuk visszaadni az önbizalmukat. Mert bár a nők arra születtek, hogy megfoganjanak, gyereket szüljenek és szoptassák őket, vajmi kevesen hiszik manapság, hogy minden művi beavatkozás nélkül képesek is rá.

Az első napon reggeltől estig a legfölül lévő témával, ha úgy tetszik, a legkülső réteggel, az orvosi dolgokkal foglalkozunk. A második nap a gyermekvárásra való belső készülődésről szól. Utána gáttorna-ízelítő következik. A harmadik nap az újszülötté. A negyedik szól a szülésről. Délelőtt a bábák tartanak előadást a fájdalomról, a szülés mechanizmusáról és egyéb, a szülés kapcsán fölmerülő kérdésről – pl. a halál és a születés, az újszülött érkezése okozta változások a családban, mit tud egy férj tenni a vajúdás alatt stb., délután filmeket mutatnak a doulák, akikkel ilyenkor minden fölmerülő kérdésről lehet kötetlenül beszélgetni. Az ötödik nap délelőttje a La Leche Ligáé, vagyis a szoptatásról beszélgetünk. Péntek délután és szombaton egybefüggő csoportot tartunk, aminek a neve: „Várótermi beszélgetések” – azok vesznek részt, akik a 34. hetüket betöltötték és nyitottak arra, hogy az őket foglalkoztató gondolatokat, esetleges problémáikat megosszák egymással és velünk. Mindezt három személyes beszélgetés egészíti ki, kettő a szülés előtt, egy pedig utána. Ez utóbbira akár évekkel a szülés után is sor kerülhet. Nemrég valaki jött a szülés utáni beszélgetésre tizenegy évvel azután, hogy velünk szült. Az a tapasztalatunk, hogy aki otthonszülést kísér, akármikor föl tudja idézni, mi történt ott, így lehet ilyen sokkal a szülés után is érdemben beszélgetni róla.

– Vannak kritériumai annak, hogy ki vállalhatja-e az otthonszülést?

– Nem mondhatom meg senkinek, hogy hol hozza világra a gyermekét. Számomra az mindenképp fontos, hogy saját belső elhatározásából akarjon otthon szülni. Senkit nem beszélnék rá az otthonszülésre se, de a kórházi szülésre se. Bízom annyira a leendő anyában, hogy információk birtokában és állandó konzultációs lehetőséggel el tudja dönteni, hogy hol van számára a legnagyobb biztonság. Csaknem közhely már ez a mondat: Mindenki ott szül a legkevesebb komplikációval, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát. Ezek a nők felelősségteljesen körüljárják a biztonság kérdését, és mivel számukra is a legfontosabb, hogy gyermekük a lehető legegészségesebben, a lehető legjobb körülmények között szülessen, így egészségügyi probléma kapcsán ritkán kell győzködnöm valakit a kórházba menés fontosságáról, ha tudja, hogy ott gyermeke nagyobb biztonságban lenne.

– Ki az, aki inkább az otthonszülést választja?

– Két fő csoportot említenék. Az egyik az, akiknek volt már egy rossz kórházi tapasztalatuk. A másik, akik életmódváltásban, útkeresésben vannak. Eleinte egytől egyig értelmiségiek szültek otthon. Ez mára már megváltozott, de még mindig sokkal többen vannak köztük a diplomások és a művészek. Aki otthonszülést választ, annak többnyire az az elvárása, hogy ne vigyék el a kisbabát egy percre se tőle. Azt szeretnék még, hogy a várandósságot és a szülést normális élettani folyamatoknak, ne pedig betegségnek tekintsék, így a szülő nőt se kezeljék betegként és a szülést ne fogják fel vészhelyzetként. Hogy minél kevesebb beavatkozás történjen a szülésük körül, és egyetlen egy rutin beavatkozásnak se legyenek alanyai. És végül, de nem utolsó sorban, hogy tekintsék a leendő szülőket felelősségteljes, fölnőtt embereknek, akikre rá lehet bízni egy gyermeket…

– Nem félsz? A tavaly ősszel történt tragédiakor szinte érezni lehetett a feléd áradó lincselő hangulatot.

– Nem. Viszont a családom nagyon aggódik értem és a többi bábáért…

Ajánlók:

Szülés.hu
Felmar Institute – Nők iskolája
Szülés.lap.hu
Szüléshete portál
Baba.lap.hu
Gyöngéd születés.lap.hu