Kinőtte a játszószőnyegét, ezért a „közelünkben” (a könyvespolc előtt, szóval lesz még dolgom ezzel) kapott hancúrplaccot. Hátról hasra, hasról hátra foroghat a kis csibész. A kúszásnak még a jeleit sem mutatja, de bárhova villámgyorsan elhengeredik.
Rajongótábora egyre nagyobb, és olyan bókokat zsebel be, hogy „nem lehetne sima pelenkareklám-gyerek, mert túl karakteres a feje, de – mondjuk – a Tilos Rádióhoz vagy valami hasonló speciálishoz (csúnya szó, de időnként jelzőként használjuk) jó a feje”. Ám mégsem ez a hónap híre, hanem az, hogy anyja fia. Álmában nyöszörög (szívszorítóan), és szeret mezítlábazni. Leveszem a zokniját, boldogan tapogatja a lábát, tárja szét az ujjait, és rendes féléves kölökhöz méltóan viszi a szájába és rágcsálja a lábujjait. Utóbbi tevékenységében az sem zavarja, ha a zokni a lábán maradt…
A fiam jól működő férfiember. Nem megy újdonságszámba, hogy minden nőre mosolyog, de igazán elképedtem, amikor érdeklődést mutatott a távirányító és a mobiltelefon iránt. Először csak mosolygott a csodás szerkezetekre, majd mindent megtett a megszerzésükért. A távirányítót percekig forgatja a kezében, és természetesen véletlenül éppen akkor nyomja meg a csatornaváltás gombját, amikor kíváncsi lennék a mondat másik felére. (Persze mire visszakapcsolok, már vége a hírnek, lemaradtam.) A mobiltelefonnal ugyancsak le lehet kötni bő tíz percig, akárcsak egy kulcscsomóval, és felfedeztem: ha focimeccs (és reklám) megy a tévében, tátott szájjal figyeli.
| Zsombor és anyukája történetét elolvashatod az „Anya lettem!” blogban! • Katt ide! » http://anyalettem.blog.nlcafe.hu/ |
Gyakran rajtakapom, hogy a szobájában és a mi hálószobánkban a plafont nézi, és mosolyog. De nemcsak úgy, a nagyvilágba mosolyog, hanem néz valamit, szerintem a padlásmanókat, és amint felismeri kis barátját, mosolyog. A fúrótól viszont nagyon fél. Remélem, ez idővel mérséklődni fog, mert kedvemre való lenne, ha – az apjához hasonlóan – bármit képes lenne megszerelni, felcsavarozni és összeszerelni.
Hiába na, volt kitől örökölnie Fülnek a pasigént. Ráadásul pasiságuk összeadódik, amikor az utcán kenguruznak. Kivétel nélkül, még azok a nők is, akik pasival mennek, csodáló pillantásokat küldenek feléjük, és mosolyognak. Féltékeny vagyok, nincs mit szépíteni.
Végül a fúródémont halk énekkel győztük le (jó az anya a háznál, kaját ad, és megvéd), illetve megtiltottam az apjának, hogy a fürdetési idő tájékán használja. Végtelenített magnóként énekeltem a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot, Fül a fejét a vállamon pihentette, és az ujját szopta. Még mindig a mutatóujját preferálja.
És ha már ujjaknál tartok… Azt hittem, kisujjból kirázom az anyaságot. Ment a szoptatás, a gyerek boldogan mosolyog, kacag és fejlődik, csak a pelenkából maradtak el a nagydolgok. Egy-két napig nem is volt gond, de amikor átléptük a bűvös egyhetes határt, a nagymamák mellett én is aggódni kezdtem. Ráadásul gyakorlat híján könnyen elbizonytalanodom, és akkor nagyon aggódom. A férjemnek naponta többször meg kellett nyugtatnia a „ha baja lenne, észrevennéd” mondattal. Szelíd és drasztikusabb módszerekkel próbáltuk működésre bírni a beleket, de semmi. Végül feladtam, és elkezdtem a hozzátáplálást. Szerencsétlenségünkre az alma, a krumpli, a répa köti a székletet, a fiam bogyózott, mint egy nyúl, és pont abban az egy hónapban aranyárban sem lehetett sütőtököt kapni. Szóval lendületes lépésekkel haladtunk az új ételek bevezetésével. Jött az őszibarack, a batáta, a körte, a sárgabarack és a szőlő. Főleg bébiételben. Végül minden a helyére került. A férjem pedig összegezte a történteket: „kiderült, a gyerek jól működik, ha nincs input, nincs output”. A következő gyerekkel okosabb leszek. (Igen, tőlem már jöhetne a következő…)
Az evés újabb cukiságot hozott ki a fiamból. Foga még nincs, de bármelyik kutyát megszégyenítően nyáladzik és morog evés közben. A hat hónapos évfordulóra a kedvence lett a sütőtök, az őszibarack, az alma és a körte.
A ritkuló szoptatások során a mellemre nem úgy csap le, mint a vércse, hanem akaratosan és céltudatosan. Két kezével birtoklóan öleli a mellem, és mohón eszik. Sohasem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a szoptatás, de most, hogy egyre kevesebbszer ülünk az „átkozott” kanapén, vágyom a csendes együttléteket a fiammal, amikor simogathatom, nézegethetem, fekszik az ölemben, és nem éppen a világ felfedezése a legnagyobb gondja. Egyre kevesebb a tejem, nem fog sokáig tartani már.
A hatodik hónap megkönnyebbülést is hozott. Zsombor újra megkapta a BCG-oltást, mert a kórházi, legelső oltás nem eredt meg, a vese tágulata csökkent. Kiderült, a pajzsmirigyem nem termeli a pajzsmirigyhormont, ezért nem működik az anyagcserém, és ezért nem fogyok, hanem „puffadok”. Bár minden betegséget komolyan veszek, és hiszem, hogy valami nem önmagától működik rosszul, hanem a teljes embert (test-lélek-szellem) együtt kell vizsgálni, mégis feloldozást jelentett, hogy van valami, amin el lehet indulni. Örömömben azonnal futócipőt húztam, elmentem kozmetikushoz és fodrászhoz. A „hájasságom” mindvégig bagatellizálni próbáltam, de egyre többször buggyant ki belőlem a keserűség, a csalódás keserűsége, mert csúfosan elárulta a testem a bennem élő nőcit.
Persze mindent odaadtam volna – és odaadnék –, hogy a fiam boldog és egészséges legyen, tehát a hájrétegeket elviselem, amíg szoptatok, utána meg egyszerűen nem eszem, gondoltam, és lelkem balzsamja ugyancsak a fiam, aki haspuszira úgy kacag, ahogyan a csillagok kacaghatnak. Olykor már huncutkodik is. Dicsérgetem, milyen ügyes, milyen szép és milyen okos, és ő szégyenlősen lehajtja a fejét, de közben mosolyog.
