Nem akartam én a Fülről beszélni, de valahogy minden úgy alakult, hogy néha beszélni kellett róla. Persze a legnagyobbat akkor égtem, amikor képet kértek a gyerekről, és én egy homályos, telefonnal készített felvételt sem tudtam mutatni. Nem vagyok híve a telefonos fényképezkedésnek, de jelen esetben ez lényegtelen, mert a hét elején még eszemben volt, hogy csinálok egy képet, hogy bármikor nézegethessem, de végül az események elsodortak. Aztán később kiderült, nem is kell kép, bármikor, nyitott szemmel is fel tudom idézni a fiam arcát, mosolyát, kacagását.
A nyolcadik hónapos évfordulót – napra pontosan – az első két kibújt foggal ünnepeltük. Két hete már nem szopott. Egyik este megpróbáltam mellre tenni, de elfordult, és én értettem, hogy akkor a szoptatásnak itt a vége. Bennem pedig megfogalmazódott, hogy szükségem van egy kis levegőre. Gyerek, háztartás és határidőnapló nélkül. Kegyeltje lehetek a sorsnak, mert pár nappal később kaptam egy meghívást, bécsi kirándulásra, és a férjem is azonnal ráállt a gyermekvigyázásra. Egyetlen kikötése volt.
| Zsombor és anyukája történetét elolvashatod az „Anya lettem!” blogban! • Katt ide! » http://anyalettem.blog.nlcafe.hu/ |
A pasi, aki a házasság előtt évekig önellátó volt, mosott, főzött, takarított, a következő feltételt szabta:
– Mielőtt elmész, mossál ki. Tele legyen a szekrény tiszta ruhával.
– A tied vagy Zsombié?
– Mindkettőnké.
Mondania sem kellett volna, hiszen így terveztem, de azért felvettem egy madonnás arckifejezést, amelyben benne volt a női sors minden nehézsége. Ugyancsak feladatomnak tekintettem, hogy listát írjak Zsombor napirendjéről, mikor és mit eszik, feltankoltam bébiételből és popsitörlőből, váltottam ki lázcsillapító kúpot – és minden létező felületen lekopogtam, hogy még nem volt lázas a Fül –, beszereztem egy homlokhőmérőt.
Az utazás előtti napon kicsit többet ölelgettem a fiam, mert tartalékoltam az illatát, a mosolyát és a pici keze érintését arra a négy napra, amikor távol leszünk egymástól.
Igen, nem kispályáztam. Azonnal négy napra léptem le.
És milyen boldog négy nap volt! Meg lehet kövezni, de nekem nem hiányzott a fiam, élveztem a finomabbnál finomabb ételeket, a színházat, a kiállításokat, most láttam életemben először valódi Rembrandot és Picassót, sétáltam a Mariahilfer Strassén, jártam piacon és ócskapiacon, fényképeztem sokat és beszélgettem nagyokat. De a legjobb mégis azt volt, hogy nyugodtan levághattam a körmöm, kiszedhettem a szemöldököm, és minden reggel kényelmesen ébredtem, volt időm alaposan bekrémezni az arcom, és picit sminkelni. Sminkeltem volna többet is, de a felszerelésem Pesten maradt, így csak az óriási retikülömben hordott szájfény volt nálam. Játék viszont egy sem, mert a vésztartalékokat is kipakoltam reggel.
Néha megkérdezték tőlem, hogy hiányzik-e a fiam, de mindannyiszor pironkodva vallottam be, hogy nem érzek űrt, sőt olyan, mintha egy nagy üllőt vettek volna le a mellkasomról.
Első nap még telefonáltam, de a FIÚK éppen a fürdőszobában voltak, és nem tudtak rám figyelni, második nap már fel se vették a telefont, így a harmadik és negyedik nap csak azt közöltem, hogy mikor érkezem.
A programok között kincseket kerestem a fiamnak. Valami olyasmit, mint anno nekünk az osztrákoktól érkező Donald rágó volt, de a játékosztályok kínálata megegyezett az itthonival, csak a magas euróárfolyam miatt még drága is volt. Akárcsak a ruhák. Így végül néhány érdekes (sütőtök-rizs, alma-sárgabarack, cukkini-krumpli) bébikajával érkeztem haza. Leginkább praktikus szempontból, hogy ne legyen üres Zsombi kajapolca holnap se. Az uramnak persze a kedvenc csokiját hoztam.
Visszafelé sokkal hosszabb volt az út. Amint elindultunk az Albertinától, én már itthon lettem volna, és azt tervezgettem, hogy este fürdés előtt milyen nagyot játszom majd Zsombortáskával. Elmondom a Három görbe legénykét és elmesélem A telhetetlen hernyócskát, megdögönyözöm, és utána megfürdetem.
A találkozás minden romantikától mentes volt. A Fül eszméletlenül álmos volt, rám se mosolygott, csak a vállamra hajtotta a fejét. Csak napokkal később dolgoztam fel azt a pillanatot, és jöttem rá, hogy megismert, és végre megtalálta a nyugalmat az alváshoz. Mert hol aludna szívesebben egy kisgyermek, mint az anyukája vállán…
De mielőtt teljesen elúsztam volna a rózsaszín illúziókban, pár nappal később találkoztunk a nagyiéknál a kutyával, amellyel a fiam nagy barátságot kötött a bécsi kiruccanásom idején. A fiam kacagott, és lelkesen forgatta a kezét – nála ez az öröm megnyilvánulása –, amikor meglátta a négylábút, és azonnal a nyakába akart ugrani. Én meg konstatáltam, hogy a második helyre szorultam.
