– Több mint négy évet vártunk arra, hogy gyermekünk szülessen. Ebből két év lombikozással telt, összesen hat beültetésem volt. Végül tavaly novemberben született meg a kislányunk – meséli Edina, a nyolc hónapos Janka édesanyja.
A lombikra a férjem alacsony spermiumszáma és nem jó minőségű spermiuma miatt volt szükség. A sors fintora, hogy ezt a „jó” hírt pont a születésnapján közölték vele. Ő azonban végtelenül pozitív ember, amit szeretne elérni, azért mindent meg is tesz. Nem esett kétségbe, azt mondta, ha más az útja, hogy gyerekünk legyen, akkor vágjunk bele. Az első beültetés, úgy tűnt, sikerrel járt, de sajnos a nyolcadik héten kiderült, hogy a petezsákban nem kezdett el fejlődni az embrió, ezért a terhességemet meg kellett szakítani. A második nem járt sikerrel, de a harmadik ismét megtapadt, boldogok voltunk, mert már szívhang is volt. Ezek után a kilencedik héten sokként ért, hogy nincs szívhang, összeesett az embrió. Ismét nem ment el magától, a tizedik héten el kellett vetetni. Sokkal később, amikor végül a szülés előtt felvették az adatokat, és mondtam, hogy volt két abortuszom, furcsán néztek rám. Azt persze nem kérdezték, hogy miért – még a védőnő sem –, én pedig nem kezdtem el magyarázkodni…
Genetikai vizsgálat és remény
Eddigre már rengeteg mindent olvastam a témáról a neten, és genetikai vizsgálatot kértünk. Sajnos ez nem tartozik a kötelező vizsgálatok közé, pedig másról is tudok, akinek ilyen jellegű probléma
miatt nem jött össze, és ők is csak a mi példánkból okulva végeztették el. A genetikai vizsgálaton kiderült, hogy én is „hibás” vagyok. Az orvos telefonhívása a munkahelyemen ért, és meglehetősen sokkoló volt. Elmondta, hogy két kromoszómaeltérés miatt – amely nem örökletes, hanem egy betegség vagy környezeti behatás következménye – előreláthatólag a terhességeim 60-80 százaléka az embrió elhalása miatt vetéléssel végződik majd. Azt mondta, hogy laboratóriumi körülmények között ki tudják szűrni az egészséges embriókat – de innentől nemcsak azon kellett izgulni, hogy hány petesejt érik és termékenyül meg, hanem azon is, hogy közülük hány lesz egészséges. Még két tb által finanszírozott lehetőségünk volt, de egyik sem sikerült: az embriók a szűrés ellenére továbbra sem tapadtak meg.
Örökbefogadás? Donor!
Ekkor elmentünk a Tegyeszhez, hogy szeretnénk örökbe fogadni egy kisgyereket. Bár azt mondtuk, hogy nyílt és titkos örökbefogadást is vállalnák, így is öt-hat év várakozást jósoltak nekünk. És ekkor történt meg a csoda! Egy ritkábban látott unokatestvéremmel beszélgettem a kálváriánkról, amikor hirtelen, teljesen magától felajánlotta, hogy ha szeretnénk, szívesen adományoz nekünk petesejtet. Hihetetlen volt! Neki ez körülbelül másfél hónapnyi áldozatot jelentett, mindenféle vérvizsgálatot, hormoninjekciókat és egy altatásos petesejtleszívást – de egész életünkben hálásak leszünk neki azért, amit vállalt értünk! A páromnak is hálával tartozom, mert minden helyzetben kiállt mellettem, és a családunknak is, hiszen mindig támogattak. És akik még sokat segítettek testileg és lelkileg is: a kezelőorvosom, az asszisztens és a műtősnő (aki a két
abortuszom alatt is mellettem volt), továbbá a szülészorvosom és a szülésznőm, aki fogta a
kezem a szülés és a műtét alatt is.
Mert igen, győztünk!!! Elsőre megtapadt az embrió, Janka tavaly novemberben született, teljesen egészséges, gyönyörű, hihetetlenül vidám, közvetlen gyerek, mindenkire vigyorog, és rendkívül barátságos, nem győzünk betelni vele.
A szülés körül volt némi komplikáció: a placenta belenőtt a méhfalba, és elpattant valami ér, a vérzést csak műtéttel tudták elállítani. Vért kellett kapnom, és egy hétig az intenzív osztályon feküdtem. Ezt az egy hetet mindketten megszenvedtük, és gyakorlatilag emiatt szoptatnom sem sikerült, mert a babám nem fogadta el. Ennek ellenére négy hónapig fejtem neki a tejet, és így csak naponta egy étkezéshez kapott tápszert. Négy hónapos korában elkezdtem hozzátáplálni, akkor a tejem is elapadt, de igazi haspók, és örülök, hogy a legfontosabb időszakban anyatejet is kapott.
Az ő érkezésének ez volt az útja
Hogy elmondjuk-e majd neki, hogyan érkezett közénk? Egyrészt muszáj lesz, mert a vércsoportunk nem egyezik, tehát úgyis „lebuknánk”. Másrészt még nem tudom pontosan, hogyan mondjam el neki, gondolom, az lenne a legjobb, ha észrevétlenül belenőne a saját meséjébe. Szerencsére a mi családunk végig nagyon pozitívan állt hozzá az egészhez, sőt a munkahelyemen is maximálisan támogatták a lombikprogramot. A távolabbi ismerősök viszont nem tudom, mit szólnak majd hozzá, nem szeretném, ha megszólnák emiatt a kislányunkat. Ugyanakkor tudom, hogy ez rajtunk is múlik: ha tőlünk azt hallja, hogy ez így volt jó, hogy az ő érkezésének ez volt az útja, akkor ő is természetesnek fogja venni. Egyébként tényleg hihetetlenül természetes az egész, sokszor el is feledkezem róla, hogy ajándék magból született. Annak idején nem értem rá belegondolni, hogy pontosan hogy is van ez, annyira gyorsan történt minden. Aztán, mire először megmozdult a pocakomban, már nem is volt semmi kétségem és kérdésem. Az unokatesóm úgy áll hozzá, hogy adott valamit, aminek a segítségével gyermekünk születhetett. Azóta is találkozunk három-négy havonta, sokszor kérek tőle tanácsot, hiszen kétgyerekes édesanya, de sosem merült fel egyikünkben sem, hogy neki távoli rokonságnál több köze lenne Jankához.
Azért mondtuk el a történetünket, mert még mindig sok az előítélet és a tudatlanság a lombikkal kapcsolatban, és szeretnénk reményt adni azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
A meddőségi klinikán van még lefagyasztott embriónk, ezért valószínűleg egy-két éven belül újra belevágunk, hogy legyen Jankának testvére is. De ez még a jövő zenéje.
