Tisztelt Doktor Úr!
Kislányom négyéves, nagyon eleven, virgonc, (minden elfogódottság nélkül) okos és ügyes, nem fél semmitől és senkitől (sajna), hihetetlenül barátkozó, társaságkedvelő, extrovertált emberke, óvónői szerint a jég hátán is meg fog élni.
Párommal igyekszünk kiegyensúlyozott, boldog gyermekkort biztosítani neki, szerintem én vagyok a szigorúbb szülő, de úgy érzem, a mai világban nem engedhetem annyira szabadon a gyermekem.
Problémám a férjem szüleivel és a saját szüleimmel kapcsolatban adódik. A párom családja ugyanis mindent ráhagyna a gyerekre (nem kényeztetésre gondolok), mint ahogy sok esetben meg is teszik, annyira, hogy az már veszélyezteti a testi épségét. Apósom és sógornőm kedvenc szavajárása, hogy „hadd tapasztalják meg…” (egy öt- és egy hétéves unokatestvére van a lányomnak) – csak épp azt felejtik el, hogy egy kisgyermek nem tud úgy előre gondolkodni, hogy pl. ha lehajol a magas lépcsőről, lefelé, akkor esetleg lebukfencezik… Vagy: hiába mondom el neki, megmagyarázva százszor, hogy az úttesten fogod a hozzátartozód kezét, mert a lányom hirtelen cselekszik, s képes lenne az autó alá futni… Volt, hogy apósom hozta haza, s mikor mentem eléjük, a lányom a földön feküdt, mert kiesett a magas ülésről, apósom meg ott szidta, hogy miért nem szóltál, hogy ki akarsz szállni… Azért írom mindig apósomat, mert a férjem családjában ő a tökéletes (egyebekben lélekmérgező is), a felesége meg a homokba dugja a fejét, ő szándékosan nem kötekszik még ráadásul a gyerekekkel, nem gúnyolja, neveti ki őket, ha valami nem sikerül nekik, nem viccelődik, gonosz tréfákat űzve velük, de nem is állítja meg a férjét, mondhatni, ő afféle csendestárs, aki mindent ráhagy apósomra.
Ezek után mindig rettegek, ha náluk van a lányom, minél kevesebbszer igyekszem hozzájuk engedni.
A saját családom (anya és nagynéni) meg pont az ellentétük. Ők túlságosan aggodalmasak, túlságosan féltők, megőrjítenek azzal, hogy még a széltől is óvják. Gyakran veszekszem velük, mert ők meg ebben a nagy féltésben olyanokat csinálnak, hogy pl. ha náluk van a lányom, akkor „visszakényszerítik” most négyévesen a bilire (mikor már rég, gyönyörűen szobatiszta), mondván, hogy magas neki a vécé, vagy mindent megcsinálnának helyette (pedig a lányom mindig is nagyon önálló volt), stb. Magyarán: visszafejlesztenék, ha hagynám…
Mindkét fél erőszakosan beleavatkozik gyermekem nevelésébe, még véletlenül sem merül fel bennük, hogy mi hárman egy külön kis családot alkotunk, saját véleménnyel, nézőponttal, szokásokkal, mintákkal. Fogalmam sincs, hogyan állíthatnám le őket, hogy ne avatkozzanak bele ennyire az életünkbe, mert ha pl. anyuékkal szembeszállok, akkor megsértődnek, hogy miért nem fogadok el tőlük semmit, és mindennek elmondanak, hogy a lehető legrosszabb anyának érezzem magam tőle.
Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikeredett a levelem, még tudnék írni. 🙂 A lényeg, hogy tényleg tehetetlennek érzem magam, s nem akarom minden erőmet felesleges vitákra pazarolni.
Nagyon érdekelne, hogy mit tanácsol ilyen helyzetben.
| Te is kérdezhetsz az ismert gyermekpszichológustól. Dr. Ranschburg Jenőnek a www.ranschburg.hu oldalon írhatsz levelet! |
Kedves Levélíró!
Sok-sok évvel ezelőtt egy jeles amerikai pszichológusnő volt a vendégem, aki magával hozta az ismeretlen Európába a hat év körüli kisfiát, Jeremyt is. Egyik délután a pesti Duna-parton sétáltunk, és beszélgetés közben egyszer csak látom ám, hogy Jeremy vidáman mászik felfelé az állványzaton, amelyet a közgazdasági egyetem (a mai Corvinus) felújításakor emeltek a falak köré.
Elállt a lélegzetem, ijedtemben csak mutogatni tudtam a „rémületes” látvány felé, a gyerek anyukája azonban csak legyintett: hadd másszon a gyerek, ha kedve van! Majd ő szól neki, ha úgy látja, most már tényleg sok a jóból. Mindezt csak azért említem, mert jól érzékelteti, mennyire különbözően ítéljük meg, mi az, ami egy gyereknek megengedhető, és mi az, ami nem.
Magam az Ön „középutas” véleményét fogadom el, és úgy vélem, egy „kalandos”, extraverzív kislány esetében különösen óvatosságra van szükség, hiszen az ilyen gyerek pillanatok alatt benne van mindenféle „bolondságban”. Azt javaslom, beszéljen az apósával. Éreztesse vele, hogy bízik benne (ez fontos pszichológiai fogás!), de a gyerek karaktere igényli az óvatosságot. Aztán figyelje, sikerül-e jobb belátásra bírni őt. Vigyázzon, a kapcsolatot ne rongálja, a házastárs szüleivel való jó kapcsolat nagyon értékes! Anyu aggodalmaskodása pedig egyáltalán ne zavarja, ez nem tud ártani a gyereknek, aki gyorsan megtanulja, hogy a nagymama „raplis”, nála egy kicsit másképpen van, de nem baj, majd otthon minden a helyére kerül.
