Anya lettem! – Téli kiruccanás gyerekkel és nagy tervekkel

Jelentem, fáradtabban értem haza, mint ahogy elindultunk, hó csak az utolsó nap volt, tehát a pasim nem síelt, viszont Zakopane és Krakkó azonnal a szívem csücske lett. Bírom a lengyel házakat és templomokat.

A csomagolással kezdődött. A nyaralás tanulságait levontam, és egy hónapon keresztül listát írtam, hogy mi is kell nekünk, ha jó messzire megyünk az országhatártól. Bevállalom, paraanya vagyok. A következőket vittük magunkkal: utazóágy két lepedővel, két hálózsák és két takaró a gyereknek, nekem pedig egy hálózsák. Hátha hideg lesz… Ehhez képest a legmelegebb szobát kaptuk, és a nagy melegben olyan rosszul aludtam, mint forró, levegőtlen nyári éjszakákon. Szellőztetni csak ritkán mertem, nehogy megfázzon a gyerek meg a férj. Én valahogy (minden értelemben) forróvérű nőszemélynek minősültem.

Bepakoltam még két hétre elegendő ruhát a gyereknek, hiába töltöttünk távol csupáncsak öt napot, több vészforgatókönyvet is kidolgoztam, magamnak azonban csak egy nadrágot vittem, és a harisnyát is otthon hagytam. Egyértelműen a szellemi leépülés jeleit mutattam, mire a saját cuccaim összepakolásához értem, viszont volt nálunk lázcsillapító, lázmérő és tartalék lázmérő, orrszívó, egy hadseregnek elegendő törölköző, 72 darab eldobható pelenka, mert inkább legyen több, mint kevesebb, néhány textilpelenka, ki tudja, mikor jön jól, és egy nagy szatyornyi gyerekjáték. Mint nélkülözhetetlen dolgot, vittem magammal két könyvet is, nehogy a hirtelen rám szakadt semmittevésben olvasnivaló nélkül maradjak.

Összesen 38 oldalt olvastam, és igazán egy második nadrág jött volna jól. Szerencsére a fiam mindig jól öltözött volt, és ruháinak a felét sem használtuk.

Az autót annyira telepakoltuk, hogy a Fül melletti helyen is cuccok voltak, konkrétan az etetőszék. Mert az kell. És jól is jött, bár igazán mókásan festettünk, amikor a reggelihez megjelentünk: a pasim, a gyerek, én és az etetőszék. Cserébe viszont kényelmesen reggelizhettem. (Apró örömök az életben.) Illetve tízóraizhattam, mert a reggelit órákkal korábban letudtuk. Hiába szilveszter és Nagy Év Végi Kikapcsolódás, a Fül ragaszkodott a fél hetes-hetes keléshez, de egyik nap még a nap előtt sikerült kelnünk, és álmos csodálattal szemléltük – mármint én és az apja, a gyerek éppen az ablakot nyalogatta –, ahogy világosodott. A hivatalos reggeli előtt a Füllel olykor megszemléltük a lengyel ködöt, a téli fűszálakat, barátkoztunk a hóeséssel, és csak járkáltunk-járkáltunk kipirult arccal. Egyáltalán nem álmosan.

Az időbeosztásunkat Zsomborhoz igazítottuk, de próbáltunk kompromisszumos megoldásokat találni. Tehát reggel korán keltünk, a hivatalos reggeliig elütöttük az időt, és amikor másoknak is kezdődött a nap, azaz a délelőtti alvás idején, elmentünk valahova, például Krakkóba, városnézés ürügyén lefárasztottuk a gyereket, mutogattuk neki a krakkói várat és a sárkányt, de őt jobban izgatták a hattyúk, visszautaztunk a szállásra, a Fül addig kipihente gyötrelmeit, majd újult erővel izgett-mozgott. Estére olyan fáradtak voltunk, mintha egész nap szenet lapátoltunk volna, a gyerek azonban kicsit sem, ő szívesen csatlakozott a társasághoz, és hajlandóságot mutatott az éjszaka átdorbézolására is. Bosszúból zord és következetes szülők voltunk: alvásidőben a Fül-féléknek aludni kell. Az álommanók érkezését dalokkal siettettük. Tavaszi szél, Bóbita, Kicsi vagyok én, Bújj-bújj zöld ág… ennyi volt a repertoár, fogalmam sincs, hogy hányszor énekeltem el, de már félálomban is énekeltem. Amikor pedig nem tudtam tovább harcolni az álommal, elaludtam. Az agyam lelkiismeretes anya része azonban éber volt, hallgattam az éjszakai zajokat, hallottam, amint a gyerek leül a kiságyban, majd eldől, és szuszogása egyre mélyebbé válik.

Panaszkodni azonban nincs okom. Éltünk társasági életet is, és akkor olyan volt, mint régen, amikor még nem 16 hónapos csemeténk vezérelte az életünket. De ahogy az lenni szokott, amikor a pókerben nyerő szériám volt, felébredt egyetlen kisfiam, és a zsetontornyok ellenére ott kellett hagynom az asztalt. Csak a győzelem édes ízét veszítettem. (A férjem volt az osztó, ő maradt az asztalnál.)

Igazságtalan lennék a Füllel, ha érdemeit figyelmen kívül hagynám. Ő a világ legrendesebb gyereke. Minden nőnek azonnal belopta magát a szívébe, kivéve a nála fiatalabbakat: a kiscsajokat jobban érdekelte a játék és az egymás közötti versengés, mint a fiam bárdolatlan közeledése. (Sírnak még utána, borítékolom.)

Zsombor egy fergeteges pillanatában megszökött a fürdés elől, belevetette magát a társasági életbe, és meztelen felsőtesttel, pelenkában táncolt az ágy közepén. Kompromittáló felvétel nem készült, viszont a körülötte támadt vidámságot büszke elégedettséggel nyugtázta. Alig tudtuk rávenni, hogy produkcióját befejezze, és a tisztálkodás élvezetének hódoljon.

A fiam nemcsak a női szívek meghódítását, de az utazást is igen ügyesen abszolválta. Persze, nagy fifikásan, az indulást is az alvási idejéhez igazítottuk, ám amikor kialudta magát, érdeklődve nézelődött, dünnyögött a nyúlnak, olvasott egy keveset, énekeltünk, és ha már nagyon nem bírtunk ülni, sétáltunk a téli cúgban, utána meg máris élvezettel tartózkodunk a meleg autóban.

Nekem ugyanolyan feszített tempóban telt ez a pár nap is, mint a többi, immár 493 napja. Zsombort sikerült életben tartanom, azaz kapott rendesen és időben enni és inni, és a mosolygós fiam láthatóan élvezi az életet. A hegyi levegő jót tett a Fülnek. Sokkal nagyobb fiú, mint korábban, sokkal okosabb is, és egyre többször vonul el a szobájába egyedül játszani. Az apja ilyenkor nagy büszkén azt mondja, hogy „a fiam izomból játszik”.