Igen szerencsés vagyok a férjemmel. Nemcsak azért, mert jóképű, rendes pasi – most szólok, mielőtt bárki szemet vetne rá, hogy a zoknijait állandóan a nappali közepén hagyja, és még tucatnyi rossz tulajdonsága van, tehát el a kezekkel tőle –, hanem azért is, mert a nevelési elvekben egyetértünk, és neki sokszor ahhoz is van ereje, amit az én anyai szívem nem bír el. Némi előny számára, hogy ő már egyszer végigcsinálta a hisztikorszakot, Zsombor a második gyereke, ám ennél fontosabb, hogy nagyon a helyén van a szíve és az esze.
Bő húsz hónapos, tehát reprezentatívnak egyáltalán nem nevezhető tapasztalataim alapján ész, szív és következetesség kell a gyerek neveléséhez, ezen belül is a hiszti kezeléséhez. Mi abból a feltevésből indultunk ki, hogy a gyerek nagyjából az első három hónapban nem hisztizik. Ha sír, valamit közölni szeretne. Lehet, hogy éhes, vagy csak arra vágyik, hogy kicsit a karomban tartsam. Amikor a gyerek nyikkant, én ugrottam. Szerencsénk volt, Zsombor nagyon keveset sírt. Ennek ellenére a legnehezebb pillanatot csak az apja segítségével éltem túl, és edződtem meg annyira, hogy egészen jól boldoguljak a hisztis szituációkkal, bár van bennem némi hisztikerülés is.
Az okos könyvem (dr. Richard C. Woolfson: Boldog tipegők) szerint tizenöt hónapos és hároméves kor között a leggyakoribbak a hisztik, a dühkitörések. Igazolhatom, hogy mi is „térdig járunk” benne, bár Csíra Vámpírom – kint vannak a szemfogak csúcsai – igazán rendes, okos, és csak kicsit dühöngő típus.
A hisztit nem toleráljuk családilag, én sem hisztizek, az apja sem, a gyereknek sem lehet. Ha a gyerek bepróbálkozik egy kis toporzékolással, akkor eddig sem engedtünk neki, és ezután sem fogunk. Következetességünk eredménye vagy csak gyerekünk hihetetlenül jó természete miatt a Kis Csíra igen ritkán próbálja meg előhozni ezt az érvet.
Olykor-olykor viszont én sem úszom meg. Előfordult, hogy keservesen sírt alvás helyett. Azonnal rémeket láttam – biztos beszorult, kitörte a kezét, és biztos, hogy maradandó károsodásokat szenvedett –, így berohantam hozzá. A méregzsákot állva találtam a kiságyában, láthatóan minden porcikája ép volt, csak a lelke sajgott az alvásidő miatt. Neki is keseredett rendesen. Amikor meglátott, könnyei varázsütésre felszáradtak, és nyújtotta a kezét, hogy vegyem ki. Nem vettem ki, hanem lekuporodtam a kiságy mellé a földre – bevált szokásunk ez már –, és kicsit beszéltem hozzá, énekeltem neki. Egy jó tíz perc után pedig szép álmokat kívántam, és megmondtam neki, hogy jobban teszi, ha várja az álommanókat, mert nem fogom kivenni.
Tudom, egészen őrültségnek tűnik ennyit beszélni a gyerekkel, de nekem bevált. Elmondom neki, hogy mi történik, mi fog történni, mi miért történik, és ez a sok beszéd nemcsak az Ikrek-habitusomnak tesz jót, de Szűz fiamnak is bejön. Megérti, és kezdi a maga szerepét felfedezni egy-egy nemszeretem szituációban.
Nagyjából tizenöt hónapos korában kezdődött, hogy tiszteletben tartva az ő hisztihez való jogát, betettük a kiságyba – nincs járókánk –, hogy sírjon nyugodtan, ameddig szüksége van rá, de nekünk jogunk van a hisztimentes nappalihoz. A hiszti és a dühkitörés értelmetlenségét nagyon hamar megtanulta.
Most azzal próbálkozunk – dühkezelési technika címszó alatt –, hogy a mérget összegyúrjuk, és közben „megbeszéljük”, miért rossz neki a helyzet, miért lett mérges, közben a dühöt jó apró gombóccá gyúrjuk, és kidobjuk az ablakon. Úgy látszik, működik a dolog.
Persze nagyon figyelek közben arra is, hogy amit ígérek, betartsam. Nem verem át Fülit, és ígéretekkel sem menekülök az akarat-összecsapásokból. Van néhány szabály, amelyet be kell tartania a gyereknek, de amúgy egészen nagy teret adok neki, még akkor is, ha nekem ez strapás és fárasztó.
Az egyik szabály, amelyet minden körülmények között be kell tartania, hogy senki kezéből nem vehet ki játékot. Ez egyben a legnehezebb szabály is, legalábbis ezt mondaná a Kisautók Nagy Rajongója, ha beszélne. A minap például lent voltunk a játszótéren, és előkerült egy apró, kék játék autó. Zsombor igen gyorsan lecsapott rá, és mivel engedélyt is kapott az autó tulajdonosának édesanyjától, azonnal belemerült a játékba. Néhány pillanatra azonban „felügyelet nélkül hagyta” az autót, istenem, kicsit hajót kellett kormányoznia, és egy kislány élelmesen lecsapott rá. Ezzel, szabályaink szerint, Fül elvesztette a jogot, hogy azzal az autóval játsszon.
Zsombor viszont már rutinos játszótéri harcos: kihasználta, hogy nagyobb a kislánynál – igen, az udvariasság még nem az erőssége –, és visszaszerezte az autót. Közbe kellett lépnem, nem volt választásom, és megpróbáltam rávenni a fiamat arra, hogy adja vissza a kislánynak az autót. Nem ment könnyen, végül úgy kellett kivennem a játékot a kezéből. Angyalkám toporzékolt. Kicsit arrébb mentünk, Zsombor imitált némi játékot, uszkve három másodpercig, majd megint a kislányhoz iramodott, és elvette a kocsit. Nem járt szerencsével, most is vissza kellett adnia. Szigorú anya vagyok. Meggyőzésemre jöttek az óriási könnyek és a keserves sírás, de nem hatott meg, sőt az sem zavart, hogy mit gondolnak a játszótéren az anyukák. Hagytam tombolni az Akaratos Csírát, majd elmondtam neki, hogy a kislány is játszani szeretne az autóval, és megkérdeztem, hogy hiszti helyett nincs-e kedve megpakolni a dömpert homokkal. Három lépés után már a könnyek is leszáradtak az arcáról, és a világ legboldogabb gyerekeként lapátolt. „Kis franc” – morogtam az orrom alatt.
Messze van még a hisztikorszak vége. Örülnék, ha megírnátok (a myreille@myreille. hu címre), ti hogyan boldogultok a hisztivel, és ha van kívánságotok, hogy miről meséljek még, akkor ne habozzatok azt is elküldeni.
