D. Tóth Kriszta: Tücskök, hernyók, bogarak

Fotó: Lukács Dávid

A fákról leájuló mezei poloskáktól pedig háromgenerációnyi angol nő mászott a falra. Szerencsére nem a szó szoros értelmében.

A családi legendárium szerint nagyapámék falusi kertjében én voltam a soklábúak és a láb nélküliek legjobb barátja és legnagyobb védelmezője. Markomban hordtam be az ujjaim között menekülőutat kereső gilisztákat az udvarról, amitől anyám rendszeresen kikészült. Pesti lány volt anyu, egyenesen a nyolcadik kerületből, és mint ilyen, legföljebb pókot meg hangyát látott kiskorában otthon. Fölöttébb nehezen viselte, hogy Igalban, ahol életem első három évét volt szerencsém tölteni, a Dunántúlon megtalálható összes rovar és csúszómászó tiszteletét tette. De, bevallom, én sem maradtam örökre olyan bátor, mint két és fél éves koromban voltam. Ma már például nem szívesen vennék a kezembe egyszerre nyolc gilisztát, és a bogarak közül sem vagyok szerelmes mindegyikbe. A poloskák, suszterbogarak, katicák, ganajtúrók és cserebogarak egyáltalán nem zavarnak, de például irtózom mindentől, ami zöld és mászik, vagy ami sárgás-barnás és repül. Viszolygásomat persze gondosan titkolom a gyerek előtt, nehogy azt higgye, hogy puhány az anyja – és nehogy belőle is puhány ember váljék.

Amikor néhány hónapja, több évtizedes városi száműzetés után, végre újra falura költöztem, visszatértek a rovarok és a gyűrűsférgek az életembe. Az életünkbe. Nagy elánnal álltunk neki a kertünknek, és öleltük keblünkre (megint csak: nem a szó szoros értelmében) annak minden rejtőzködő lakóját. Csakhogy, büszkén mutatott szülői bátorság ide vagy oda, Lola köszönte, nem kért belőlük. És ez a jelenség leírására használható legenyhébb kifejezés. Ha nem akarnék finomkodni, akkor azt írnám, hogy a frászt hozza a gyerekre minden tücsök, hernyó és bogár – a bodobácsot kivéve, amelyet valamilyen misztikus oknál fogva félistenként tisztel. A tünetegyüttes mára odáig fajult, hogy ha bejön egy légy a lakásba, akkor Lola minimum a kanapé háttámlájára mászik föl, veszett hadonászásba kezd, és kiabál, ahogy a torkán kifér. Ilyesmiket:

– Jaaaaj! Mamaaaa, mi ez?!
– Egy légy. Gyere le a kanapé támlájáról, mert leesel.
– Csíííííp?
– Nem, egyáltalán nem bánt. Csak egy légy. Gyere le!
– De mama, egy légy van a szobában!!!

És ugyanezt adja elő a pókokkal és az árva szúnyogokkal. Sőt, a múltkor már a konyhába betévedő hangyák is idegesítették. Fogalmam sincs, mit tegyek vele. Az olyan kézenfekvő dolgokat, mint a rovar ártalmatlanságának demonstrálása, a bátorítás és a jelenség bagatellizálása, már kipróbáltam, és egytől egyig kudarcot vallottak. És, bizony, az sem segített, amikor az unokahúga, a nagynénje és a nagymamája összehangoltan ijedezett a poloskáktól és egyebektől.

Az nem lehet, hogy a lányomból hosszú távon nebáncsvirág legyen. Mert mégis, ugyan milyen falusi menyecske az, aki nem hajlandó mezítláb közlekedni a fűben, nehogy felfalják a lábát a bogarak? Pedig nem volt ez mindig így… tavaly nyáron a nagyapja kertjében kifejezetten kereste a hangyabolyokat, mert szerette, ahogy az állatok csiklandozzák a lábfejét. Talán ez azt jelenti, hogy van még remény?