Tisztelt Tanár Úr!
Kislányom 27 hónapos, az ő nevelésével van néhány problémám. A kérdések előtt írnék pár szót a családunkról. Harmonikus a kapcsolatunk a férjemmel, a lányom első gyerek, most várjuk a második babánkat (nemrég derült ki, a lányom még nem tudja). A lányom kedves, közvetlen, nagyon tud hízelegni (akár idegeneknek is), és ezzel sok mindent elér. Majdnem egy éve bölcsődébe jár, nagyon szereti, nem volt gond a beszoktatásnál sem. Két hónapja a lányom elkezdett rugdosni, verni engem. Rengeteget olvastam arról, mit kell ilyenkor tenni, hogy ez többet ne forduljon elő, de nem járok sikerrel. Első alkalommal egy pelenkázáskor fáradt volt, és megrúgott. Elmagyaráztam, hogy ez nekem fáj, nem szabad, de csak nevetgélt, és a helyzet azóta csak rosszabbodik. Ha valami nem tetszik neki, rám csap, és szinte minden pelenkázáskor, öltöztetéskor megrúg. Nemrég elkezdte a férjemet is csapkodni. Mást még nem bántott, inkább puszilkodós gyerek. Két hónapja magyarázom neki, hogy ez a viselkedés mennyire helytelen, egy-két alkalommal rácsaptam a lábára, pedig ellenzek mindenféle erőszakot, de semmi sem változott. Mit tegyek, hogy ne bántson? A baba miatt különösen aggódom, nehogy kárt tegyen benne.
A másik problémám, hogy nem vigyáz a tárgyakra, még a saját játékaira sem. A könyveket megrágja, eltépi, a bútorokat és a falat összefirkálja. Tudja, hogy rosszat tesz, ilyenkor mindig elmondja azt is, mit tegyek, például szól: „Nem szabad! Le kell radírozni a falat!” A hosszas magyarázásom, győzködésem, hogy ne tegye, itt sem ért semmit. Ami miatt még aggódom, az a túlzott közvetlensége és a félelemérzet hiánya: könnyen elszalad mellőlem, hátra sem fordul, mintha nem is érdekelné, megyek-e utána. Bárki idegenhez odamegy, és szívesen „beszélget”. Hogyan lehet egy kis bizalmatlanságot belenevelni?
Előre is köszönöm a választ!
Kinga
Kedves Kinga!
Az esetek, amelyekről levelében ír, nem utalnak valódi agresszivitásra. Az igazi agresszivitás mögött indulat, harag húzódik meg, kicsi lánya azonban csak „kísérletezik”. Most van abban az életkorban, amikor minden gyerek „beméri” saját akciórádiuszát, lehetőségét a szülőkhöz fűződő viszonyában – és ez a gyerek talált valamit. Egy viselkedésmódot, amely furcsa reakciókat vált ki a szülőkből, és amelyet kíváncsian ismételgetnie kell! Ugyanez történik, amikor összefirkálja a falat, megrágja a könyvet; már ismétli anyu szövegét: „nem szabad” , de ettől még nyugodtan csinálja. Higgye el, a gyerekek fejlődésének egyik ismert szakasza ez! Ne nevezze „rossznak” őt (mert a végén még elhiszi), csak a viselkedést kifogásolja, ne a gyereket. Abban viszont legyen türelmes és szelíden következetes. Biztos lehet benne, hogy – mire a kis testvére megszületik – kicsi lánya már átesik ezen a perióduson. Ami pedig a bizalmatlanságot illeti: ez a merész közvetlenség, amelyről ír, veleszületett tulajdonság. Az ilyen gyerekek – különösen életük első éveiben – kicsit több felügyeletet és odafigyelést igényelnek a többinél, de kedvességük, közvetlenségük, alaptermészetük játékossága mindezért bőven kárpótolja a szülőket. Ha szükségessé válik, hívja fel a figyelmét az óvatosság fontosságára, de ne nevelje bizalmatlanságra őt; tapasztalataim szerint a „nevelt bizalmatlanság” csak mogorvává, tanácstalanná teszi a gyereket, de a komoly veszélyektől nem védi meg.
