A kimerült szülő gyomra már reggel összeszorul, mert tudja, az új nappal újra meg kell harcolnia mindenért, aminek magától kéne mennie. De a gyerek nem akarja. Sőt mást akar. Ha jól meggondolja a dolgot, nyugodtan kimondhatja: a gyerek irányítja a család életét, ő hordja a nadrágot. Pedig a szülő kezdettől figyelt a kicsi igényeire. Nagyon jól akarta nevelni, azóta is mindent megad neki, amit csak lehet. Nem érti, mi történhetett.
„Sokszor keresnek meg ezzel a problémával, de enélkül is látom az oviban, a folyosón, az öltözőben, hogy rengeteg családban felborult a rend – mondja Balogh Anna óvodapszichológus. – Bár számtalan ok vezethet idáig, gyakran már kisbabakorban elindul a folyamat. Eleinte persze természetes, hogy teljesen kiszolgáljuk az újszülöttet. De ahogy telnek a hetek, az a normális, ha lassan megszokja, hogy nem ő a világ közepe. Nem ritka, hogy az anya délután jut el odáig, hogy megreggelizzen, és attól is lelkifurdalása van, hogy vécére megy, mert nem akarja percekre sem egyedül hagyni a kisbabát. Mintha nem működnének az önvédelmi ösztönei.
Nem mondom, hogy a csecsemőt direkt hozzá kellene szoktatni a frusztrációhoz, nem kell sírni hagyni, nem kell napirendre szoktatni, de a természetesen adódó nehézségektől sem kell mindenáron megóvnunk. Sokszor ugyanez a gyökere a harapó, csípő, rugdosó, hajhúzó totyogók viselkedésének. A kisbabák többsége öntudatlanul is okoz néha fájdalmat az anyának. Belekapaszkodik a hajába, belemarkol az arcába, harap. Fontos, hogy ilyenkor hogy reagál a felnőtt, a kicsi számára ez lesz az útmutató. Ha az anya úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna, vagy nevetgélni kezd, esetleg túlreagálja a dolgot, a pici azt tanulja meg, hogy szabad ilyet csinálni, sőt szórakoztató. Ellenben ha az anya megáll, elkomolyodik, a kicsi megtanulja, hogy ilyet nem sza¬bad csinálni. Sok anya ezt sem meri megtenni, hiszen nem akarja megbüntetni a gyerekét. Pedig ez nem büntetés, hanem a baba viselkedésének következménye. Megmutatjuk neki, hogy megszűnt az a helyzet, amiben kedvünk lenne tovább mosolyogni. Egyetértek azokkal, akik irtóznak a büntetéstől. De ha elvesszük a gyerektől azt a lehetőséget is, hogy tanuljon a cselekedetei következményéből, akkor nehéz helyzetbe hozzuk magunkat, és őt is.”
Demokráciát?
Az egészséges kamasz utálja a kötöttségeket, a formalitást, a hierarchiát. Lázad a rend ellen, ez a dolga. Ám ha ez a szemlélet csöppet sem változik, mire megszületnek a gyerekei, csapdába eshet. A gyereknek ugyanis szülő kell, nem haver vagy barát. Szüksége van rá, hogy irányítsák, korlátozzák, döntéseket hozzanak helyette, ha ezt nem kapja meg, kiprovokálja. Rosszalkodással például.
„Nem ritka, hogy a szülő csak annyit tud megfogalmazni: nem akarja a gyerekét úgy nevelni, ahogy őt nevelték. Nem veri, nem kiabál vele, nem kényszeríti semmire – mondja a pszichológus. – Ezt tudja: nem kiabál, nem üt. De hogy mit tegyen helyette, arról fogalma sincs. Képtelen kedves határozottsággal rendet tartani. Talán ugyanez az oka, hogy sok szülő fél még a természetes fizikai korlátozástól is. Gyakran látom az oviban az öltözőben, hogy a kisgyerek pucéran szaladgál, az édesanya pedig hosszú percekig győzködi válogatott érvekkel, hogy öltözzön föl. Egy totyogót, de egy három- évest is a legcélszerűbb fölkapni és fölöltöztetni. Neki még fizikai korlátra van szüksége, könnyen felfogható irányításra. Van olyan szülő, aki azért nem állít korlátokat, mert eleve fél attól, hogy a gyerek nem engedelmeskedik neki, és ez kínos. Aztán ebből hiszti lesz, az meg még kínosabb.
Nemrég utaztam a buszon, ahol egy kétévesforma kisfiú rugdosta a vele szemben ülő néni lábát. Nem lehetett nem észrevenni a dolgot, az anyuka viszont következetesen másfelé nézett, néha megigazította a gyerek lábát, de egyáltalán nem jelezte a kicsi felé, hogy elfogadhatatlan, amit csinál. Lehet, hogy otthon ők másképp működnek, a négy fal közt elviseli az anya az esetleges kudarcot. De az is lehet, hogy nem. Akkor viszont elég nehéz lehet az életük.”
Fejben dől el
Sok szülőnek nehezen megy, hogy meghatározza, mi az, amit korlátozni kell, és mi az, amiben jobb inkább engedni. Van, aki nem hagyja a gyerekét hancúrozni, kurjongatni, maszatolni, de nem korlátozza a tévénézést, a visszabeszélést, nem szabja meg a lefekvés idejét. Máshol teljes az összevisszaság: ha a szü-lőknek dolguk van, ágyba parancsolják a gyerekeket, ha ráérnek, állhat a bál éjfélig. Ebben a helyzetben a gyereknek nincs kapaszkodója, amikor ráparancsolnak, akkor sem fog szépszerével az ágyába vonulni és csendben meditálni. A szülő az egészből csak azt látja, hogy folyton balhé van. Sokszor az sem tiszta, hogy kinek az érdeke az engedelmesség. Ha nem szeretsz este az ovisnak mesélni, ne hivatkozz arra, hogy ő már elég nagy ahhoz, hogy egyedül aludjon el, megérzi, hogy ez nem igaz. Ha ezt elkülöníted, hitelesen tudod a gyerek felé közvetíteni, hogy mit akarsz.
„A szülő fejében kell eldőlnie a dolgoknak – magyaráz Balogh Anna. – Ha ott rend van, a gyereknek is könnyebb. Azt szoktam kérni, fogjanak egy papírt, és írják le, melyek azok a dolgok, amelyeket mindenképpen meg kell tiltani, melyek azok, amelyeket meg egyáltalán nem, mert nincs értelme. Melyek azok, ahol kompromisszumot lehet kötni, és melyek azok a helyzetek, amelyeket jobb elkerülni, hogy a botrány ki se törjön. A boltban rendszeresen balhézó gyerekkel például néhány hónapig nem megyek vásárolni. Ha ezeket a kereteket újrafogalmazzák, tudják magukat tartani valamihez. Így a szülők is biztosabb lábon állnak, és ez szinte azonnal látszik a gyereken.”
Érzelmi kavalkád
No, de hol is van az a „biztos láb” manapság? Rengeteg szülő a saját problémáival van elfoglalva, olyannyira, hogy sem figyelme, sem érzelmi kapacitása nem marad a gyerekei számára. Így többnyire a legegyszerűbb, leggyorsabb utat választja. És adott esetben nincs egyszerűbb, mint engedelmeskedni a gyereknek: megvenni a századik fölösleges kütyüt a boltban, amiért nyaggat, hagyni, hogy bámulja a tévét, nem vitatkozni.
„Ez általában nem egyszerű elhanyagolás, nemtörődömség – mondja a szakértő. – A szülő bajban van. És a bajt többnyire tetőzi némi lelkifurdalás. »Talán én rontottam el valamit, azért ilyen a gyerekem! Ha sikerült volna megtartanom az apját, most nem lennénk csonka család… Olyan beteges szegény, legalább én ne okozzak szomorúságot neki.« Így az alapvető korlátok sem érvényesülnek, a kis Napóleonnak pedig van annyi esze, hogy kihasználja a helyzetet. Ebben az esetben a szülőnek is szüksége van pszichológus segítségére, hogy ne félelmein, szorongásán keresztül lássa a gyerekét, hogy működhessen végre a józan ész.”
Majd a tanár megneveli!
Igazi megkönnyebbülés, ha a kiskirállyá növekedett gyerek óvodába, iskolába kerül. A szülők abban bíznak, hogy majd a pedagógus kezében megjavul. Ez sok¬szor így is van: a gyerek felszabadul attól, hogy végre szabályok veszik körül, kiegyensúlyozott lesz, kezelhető – amíg érte nem megy az anyja. A család tehát nem sokat profitál ebből, legalábbis nem úgy, ahogy először a szülők gondolják.
„Ma nagyon sok olyan feladat kerül iskolai hatókörbe, ami még egy-két évtizeddel ezelőtt egyértelműen a családé volt. Egészen odáig, hogy mi tanítjuk meg a gyereket orrot fújni – kezd hozzá Kovács Péter, a Tüskevár Általános Iskola, Szakiskola és Gimnázium igazgatója. – Ezt tudatosan kell eldönteni, hogy felvállalja-e az adott iskola. Ha vállalja, akkor a szülőkkel való együttműködés elengedhetetlen. Mi sokat beszélgetünk ve¬lük, és elsőre megrökönyödnek ezen, nem ehhez szoktak. Ide ugyanis olyan gyerekek jönnek, akiktől már sok iskola megszabadult magatartás-problémák miatt. Találkoztam olyannal, aki rendszeresen veri az anyját. Legtöbbször segít, ha a szülőkkel közös stratégiát alakítunk ki. Nemrég leültünk egy nyolcadikossal, az elvált szülőpárral, az iskolapszichológussal és a családgondozóval együtt meg¬beszélni a fiú dolgait. Ez a gyerek talán először tapasztalta azt, hogy a számára fontos emberek egyet akarnak. Már ettől elkezdett normálisabban viselkedni. De ez csak akkor működik, ha a szülő bízik bennünk, tudja, hogy jó szakemberek vagyunk.”
Az erő velem van!
Mindannyian emlékszünk olyan tanárra, akinek egy pillanatig sem kellett fegyelmeznie az osztályt. Csüngtünk a szaván, élveztük az óráit, eszünkbe sem jutott „rosszalkodni”. Ma sokan panasz¬¬kodnak arra, hogy nincsenek tanáregyéniségek.
„Az is igaz persze, hogy a mai gyerekekkel nehezebb – mondja a pedagógus. – De az is, hogy csak a hiteles személyiség képes együttműködni velük. Kiművelt személyiségre és megfelelő eszköztárra lenne szükség. Tudni kellene például, hogy mire hogyan reagál az adott korú gyerek, hogyan lehet vele szót érteni. Az is fontos, hogy mindenki tisztában legyen a helyével. Tévedés, hogy a tanárnak a gyerekkel alapvetően partneri viszonyban kell lennie. Nem lehet kérdés, hogy ki mondja meg, mit szabad. Értenünk kell egymás szavát! A gyerek fel akar nézni az anyjára, az apjára, a tanárai¬ra, és öröm, ha bizonyíthatja, hogy előrébb jutott, közelebb a felnőttekhez. Ha kamaszokkal dolgozom, tudniuk kell, hogy én vagyok a falkavezér. Olyan feladatokat kell adnom, hogy a gyerek bizonyítani tudja, előrelépett. Ehhez ismernem és értenem kell. A jutalma pedig az, hogy még komolyabb feladatot kap. Ez azért fontos, mert az a gyerek, aki a szülei fejére nőtt, nem tapasztalhatja meg, hogy mire lenne képes, hiszen a szülők mindent megtesznek helyette, nem hagyják, hogy megbirkózzon a problémáival.”
Három fiú a helyén
Ibolya és István három fiút nevel. Nagyon fiatalon váltak szülővé, mégis meg tudtak birkózni a fiúk adta kihívással.
„Eleinte igyekeztünk olyan környezetet biztosítani a gyerekeinknek, ami biztonságos, és amiben nem kell tiltani őket mindentől – mondja Ibolya. – Ugyanakkor bizonyos helyzetekben nem volt vita: az úttesten például nem hagytuk őket átrohanni, hanem megfogtuk a kezüket, még ha ez nem is tetszett nekik. Ez egy társasjáték, amiben mindenkinek megvan a maga feladata. A gyereknek az, hogy feszegesse a határokat, megtapasztalja, mit szabad. A szülőnek pedig az, hogy megmutassa a gyereknek, meddig mehet el. Gyakran tapasztalom, hogy ha a szülő nem helyezkedik bele ebbe a szerepbe, és túl korán enged meg bizonyos dolgokat a gyerekének, akkor az elveszíti a talajt a lába alól. Átmenetileg irtó boldog persze, hogy neki mindent szabad, de aztán nagyon elveszett lesz a világban.”
„Az én trükköm az, hogy a kicsi értelmének fejlődésével összhangban engedem a pórázt – mondja István. – A szintlépés jeleit felfedezni a legnehezebb. Ráadásul a kicsi értelme hullámokban fejlődik. Van, mikor az bosszantja az embert, hogy bamba a gyereke (többet vártam el, mint indokolt lett volna), és van, amikor az, hogy szemtelenül átlát a szülőkön (lemaradtam a szintlépés felismeréséről). Ezeket a szintlépéseket a hisztis korszakok jelezték. Mintha a gyerek agya újraorientálódna, mert időről időre összekeverednek az irányok. Ezek azok a pillanatok, amikor ha¬tékonyan lehet helyretenni a szerepeket, jókor jött iránymutatással vagy konfrontációval. Ha jól kezeltem, harmonikusabb lett a kapcsolatunk, ha nem, azt mindannyian megszenvedtük.”
„Most, hogy a fiúk nagyok, gyakran vitába szállnak velem – beszél Ibolya a jelenlegi helyzetről. – Öntudatos, gondolkodó gyerekek, hatalmas igazságérzettel. Éppen ezért nem is könnyű velük! Előfordult már, hogy elszakadt nálam a cérna, és azt mondtam, ennek márpedig így kell lennie, és kész! Persze duzzogtak egy darabig, nem volt kellemes a hangulat.”
„Mindhárom gyerekünk túl értelmes ahhoz, hogy ostobaságokkal lerázzuk az érveiket, kritikáikat – mondja az apa. – Pedig néha milyen kényelmes volna! A középső fiunk, Andris (14) a legnyugodtabb jellem, a nem túl gyakori büntetéseket is felháborodás nélkül veszi tudomásul, szívesen segít. A legnagyobb, Isti (18) és a legkisebb, Gergő (10) két érvelőgép, akik áthajtanak a szerintük gyengén tákolt érveinken, és néha még vissza is tolatnak. A felállított határokat is gyorsabban szeretnék kitolni, mint mi. Őket gyakrabban kell szankcionálni, több a vitatkozás, amit néha a »fogd be a szádat, fiam!« végső érvvel lehet csak berekeszteni. Ez persze csak egy pillanatkép, általában azért béke van.”
