– Mennyit hagytál ki a szülések után?
– Mindháromszor nagyjából fél évet. Az első lányomnál volt a legrövidebb ez az idő, ő április végén született, és szeptemberben elvállaltam egy beugrást Richter József Magyar Nemzeti Cirkuszában, ahol akkor a szintén artista férjem dolgozott. Persze még nem egészen azon a szinten tudtam előadni a számomat, mint előtte, de a koreográfián nem kellett változtatnom. Négy-hat héttel a szülések után kezdtem edzeni nagyon óvatosan, és sok türelemmel, kitartással lassan mindig visszanyertem a formám, pedig az első terhességem alatt 16 kilót szedtem fel.
– Megszokott a szakmában, hogy az anyukák ilyen hamar visszatérnek?
– A cirkuszosoknál is egyre kevesebb a gyerek, mivel sokan félnek, hogy nem hívják majd őket, vagy nagyon átalakul a testük, és külön nehéz azoknak a helyzete, akik párban vagy csoportban dolgoznak, hiszen a kihagyás a többieknek is gondot okoz. Akik mégis vállalnak gyereket, azoknál viszont igen, ez a jellemző. A sógornőm is dolgozik már a hét hónapos kisfiuk mellett.
– A gyerekek születése befolyásolta a karrieredet?
– Kicsit nehezebb volt munkát találni, főleg a harmadik után, ennyi gyereke azért nem szokott lenni egy aktív artistának. De ez a szakma nagyon elfogadó a gyerekekkel. Az, hogy most már velük utazunk, egyáltalán nem gond, igazából csak a luxushajókon nem tudunk így munkát vállalni. A turnékat ugyan nehéz összehangolni a gyerekek hétköznapjaival, de ha varietékben lépünk fel, akkor akár fél évig is egy helyen vagyunk. Ilyenkor a gyerekek tudnak rendesen iskolába, oviba, különórákra járni, a nagylányom például eleve Németországban kezdte az első osztályt. A váltás persze nehéz, de nagy kaland ez nekik.
– A vándorcirkuszok ma is úgy működnek, ahogy a filmek alapján elképzeljük?
– A cirkuszos filmek tele vannak vicces dolgokkal – például kosztümben le sem ülünk, nemhogy abban mászkálnánk egész nap –, de azért a hangulatát egész jól visszaadják. Az utazó cirkusznál ma is mindenki lakókocsival megy. Léteznek még azok a régi, fa cirkuszi kocsik is, de sokaknak már színesre festett, nagy amerikai lakóautója van padlófűtéssel, akár kisebb káddal. A mienk csak egy teljesen hétköznapi, 8 méteres lakókocsi, nincs is kifestve, mert nem szeretek cirkuszosként közlekedni a városban. Ha épp nem használjuk, az a nyaraló a Balatonnál. Három gyerekkel eléggé kinőttük; bár a hűtő annyira pici, hogy mindennap be kell vásárolni, télen meg néha befagynak a csövek, olyan sajátos hangulata van a vándorcirkusznak, hogy néha kifejezetten vágyunk rá. Ezek egyébként általában családi cirkuszok, amelyek szerződtetnek néhány más fellépőt is a karácsonyi és a nyári turnékra. A karácsonyi helyszíneket lekötik, nyáron viszont sokszor menet közben alakul a program, általában csak azt tudjuk, hogy mikor indulunk. A technikai személyzet konvojban megy ma is, nekünk csak megmondják, hogy hova, mikorra kell odaérnünk. Ezek általában városközeli üres területek, a GPS óta könnyű megtalálni őket, régebben viszont – például az északi országokban – az útra dobott fenyőágakkal jelezték, hogy merre kell menni. A sátorhelyen aztán mindenkinek a neki kijelölt helyre kell beállnia, hogy kívülről is jól mutasson az egész. Az összezártság miatt néha persze előfordulnak konfliktusok meg szövődnek románcok, de ezek szerintem minden kisközösségben előfordulnak ugyanígy.
– Te magad is cirkuszos családból származol. Változott a cirkusz világa gyerekkorod óta?
– Hú, nagyon sokat. A főszezon az őszi–téli időszakra tevődött át. Európában nem ritka, hogy akár két hónapra is bezár egy cirkusz nyáron, mert annyira nincs látogató. Maga a műfaj is átalakult. A revütől egyre inkább a színház felé mozdul. Régebben például elképzelhetetlen volt egy férfiartista flitteres, tollas ruhájú női asszisztens nélkül, ma pedig egyre gyakoribb a kifejezetten felnőtteknek szóló komolyabb, látványosabb előadás. Szerintem a gyerekeknek amúgy is csak rövidebb, egyórás műsorokat kellene csinálni bohóccal meg állatokkal, úgyis ezek kötik le őket. Az állatvédők miatt egyébként egyre kevesebb az állatszám is. Nyugat-Európában már nem szerepelhet majom, északon kitiltották az elefántokat is. Az új rendeleteket elég nehezen élte meg a szakma. Nem az a baj, hogy most már meg van szabva, mekkora helyen tarthatók az állatok, hanem az, hogy közben azt is meg kellene nézni, milyen körülmények között élnek a dolgozók. A cirkuszosoknak egyébként is fontosak az állataik, mivel rengeteg munkájuk van bennük, és akkor tudnak fellépni, ha azok egészségesek, és jól mutatnak.
– Cirkuszos családban egyértelmű, hogy a gyerekek is artisták lesznek?
– Inkább csak nagyon valószínű. Akik ebben nőnek fel, általában beleszeretnek ebbe a világba, hozzászoknak a manézshoz, de gyakran nincs is más lehetőségük. A sok utazás azért nehezen egyeztethető össze a tanulással. Én szerencsés vagyok, mert egyértelmű volt, hogy ezt akarom csinálni, inkább csak az volt a kérdés, hogy milyen zsánerben. Próbáltam zsonglőrködni, drótozni, akrobatikázni, végül a handbalancing feküdt a legjobban. Szülőként persze nagy kérdés, hogy a szakma nehézségeit, hátrányait ismerve tereljük-e másfelé a gyerekeket. Ráadásul az artisták kicsi korukban kezdik a gyakorlást – az oroszok például gyakran 2 évesen, mert akkor még nem fáj a lazítás –, ami eleve meghatározza a jövőjüket. Mi a lányokra hagyjuk a döntést. A nagylányom például az apukája ruganyosságát örökölte, valószínűleg jó akrobata lenne, de nem erőltetjük. Persze nagyon fogunk örülni, ha ezt választják, mert minden nehézsége ellenére ez nagyon szép szakma.
– Meddig tud aktív maradni egy artista?
– Az én esetemben nagy szerencsével is maximum 40 éves koromig. Egyrészt fizikailag nehezen bírja az ember, másrészt – pláne egy nőnél – a kor hamar meglátszik a színpadon. Sokan nem tudják otthagyni a cirkuszt, és amikor eljön az idő, áttérnek valami más, jellemzően állatos vagy komikus produkcióra, még akkor is, ha ilyenkor már általában csak kisebb helyeken tudnak fellépni. Én elkezdtem a Budapesti Gazdasági Főiskola turizmus szakát, talán ezzel kezdek majd valamit. De persze lehet, hogy egyszer csak beugrik valami jó ötlet, és akkor maradok.
