Kedves Tanár Úr!
A napokban olvastam el a könyvét (Szülők kis könyve), amelyben nagyon sok hasznos információt találtam, viszont a helyzetem kissé különbözik a klasszikus helyzetektől, emiatt zavarom levelemmel. Fiam, Márk Dominik most egyéves és három hónapos; én nyolc hónapja nevelem őt, ugyanis örökbe fogadott gyermek. El sem tudtuk volna képzelni az életünket gyerek nélkül, ezért amikor kiderült, hogy az orvostudomány tanácstalan, ezt a megoldást választottuk. Nyolc hónapja nevelem a fiamat, hat hónapos volt, amikor végleg a mi gondjainkra bízták. Attól a pillanattól kezdve én a klasszikus utat választottam: gyermeknevelési szabadságot kértem, amíg fiam betölti második életévét.
Az események hosszas felvázolása miatt úgy érzem, hogy elvész a lényeg: fiamat szeretem, de a nyolc hónap elteltével is úgy érzem, hogy nagyon fárasztó minden napot reggeltől estig vele tölteni, nincs elég energiám ehhez a feladathoz… Ugyanakkor, amikor arra gondolok, hogy sajnálom az egykori „szabad” életem, bűntudat gyötör. Intenzív intellektuális életet éltem, amelynek ma már nyoma sincs, mert reggeltől estig a főzés (gyereknek, magunknak) és egyéb napi penzumok teszik ki a programot.
A szakemberek azt állítják, hogy az anyai ösztön nem támad fel hirtelen, hanem egy hosszas folyamat eredménye. Mennyi időnek kell eltelnie ehhez? Melyek a felismerhető jelei? Annak ellenére, hogy szeretem a fiamat, sajnálom a régi életvitelem, és még mindig, nyolc hónap után sem érzem igazi anyának magam. A nagymamák versengenek a fiam kegyeiért, és ez amiatt zavar, mert úgy érzem, ők hamarabb megtalálták azokat az érzelmeket, amelyeket én hónapok óta keresek, emiatt nem is szívesen engedem át a fiamat nekik. Viszont tudatában vagyok annak a ténynek, hogy nekem változnom kell, de nem tudom, hogyan. Még kilenc hónapot tölthetek itthon a fiammal, és minden nap végén úgy érzem, hogy nem teljesítettem… Igazi anyává szeretnék válni, olyanná, amilyen az én anyám, akinek a szeretetét mindig éreztem, soha nem hagyott magamra. Ez megtanulható? A fiam érdekében kérdezem, akit nagyon szeretek, de úgy érzem, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán…
Ui. Nála is elkezdődtek a szeparációs félelem okozta álmatlanságok, és a férjem nem hajlandó engedményeket tenni annak érdekében, hogy ne aludjon Domika egyedül a szobájában. A férjem a Ferber-módszer híve. Ennek következményeként mi sem alszunk, ő sem alszik.
Kedves Emese!
Remélem, az e-mail címéből helyesen következtetek a keresztnevére, és azt is: bár a levelét nem írta alá, nem haragszik, amiért így szólítom. Higgye el, nagyon sok „biológiai anya” ugyanazzal a problémával küszködik, mint Ön: nem készültek fel arra, mennyi idő és fáradság a gyermek gondozása, és arra sem: a klasszikus gyeshelyzetben mennyire bezártnak, „kirekesztettnek” fogják érezni magukat. A különbség csupán annyi: Ön attól tart, hogy ezek a bizonytalan, „ambivalens” érzések abból fakadnak, hogy nem vér szerinti anyja kisfiának, és ezért most lelkiismeret-furdalást érez. Attól tart, hogy az örökbefogadás okán „rossz anya”, pedig ugyanazt a nyugtalanságot és zavart érzi, mint nagyon sokan a biológiai anyák közül. Higgye el, a mai világban anyának lenni nem jelenti azt, hogy a nő „feloldódik” az anyaságban, és korábbi élete – szerepei, munkája, örömei – jelentéktelenekké válnak.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba |
Azt javaslom, engedje meg magának, hogy egyszerre két ellentétes érzést éljen át: szeretetét Domi iránt, illetve vágyát a régi, „szabadabb” élete iránt. Az emberben elfér két ellentétes érzés úgy, hogy egyik sem veszít hiteléből. Senki sem vonhatja kétségbe – még önmaga sem –, hogy jó anya, ha Domit – kétéves kora körül – bölcsődébe adja, és megpróbál mind anyaként, mind kulturált, autonóm, dolgozó emberként helytállni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Ami az alvással kapcsolatos megjegyzését illeti: ha férje a „ferberizálás” híve, ne engedje, hogy a kérdésből házastársi konfliktusok alakuljanak ki. Reméljük, az „apai próbálkozás” sikeres lesz.
