Tisztelt Ranschburg úr!
Életem legnagyobb krízishelyzetében kérem a segítségét.
18 éve vagyunk házasok a férjemmel, és három gyermekünk van (11, 9 és 3 évesek). A férjem rendkívül szerető, gondoskodó apa, akihez a gyerekek rettenetesen ragaszkodnak. A 11 éves nagylánnyal igazi példamutató apa-lánya kapcsolata van, rengeteget beszélgetnek. A 3 éves kisfiú imádja az apját, és most van abban az időszakban, hogy folyamatosan másolja a férfimintát, és már most igyekszik az apai elvárásoknak megfelelni (például: ő nagy sportoló lesz, ha felnő). Kiegyensúlyozott, gyerekközpontú életet éltünk. Sokat utaztunk, rengeteg közös családi programot szerveztünk. A gyerekek igazi szeretetben nevelkedtek.
Én mély, elszakíthatatlannak tűnő szeretetet, szerelmet és kötődést érzek a férjem iránt, és számomra a család mint érték mindennél fontosabb. A férjem is és én is ezt a mintát hoztuk otthonról. Mind a ketten nagyon féltő-óvó, szerető családból jöttünk. A kettőnk kapcsolata kiegyensúlyozott és nagyon gyengéd volt.
A harmadik gyermek nem volt tervezett, de nagyon nagy szeretettel fogadtuk. Viszonylag idős korban, 39 évesen szültem őt. Már a terhesség alatt voltak félelmeim arra vonatkozóan, hogy talán a mi párkapcsolatunk nem bír el még egy gyermeket. Már túl voltunk az első két gyermekkel a kisgyerekes, nehéz időszakon, és nehéz volt újra visszarázódni ebbe. Ennek ellenére a két kislány után született kisfiút a férjem hihetetlen szeretettel vette körül, és nagyon büszke volt arra, hogy egy kisfiú is gazdagítja a családot. Én az első két gyermek születése után 5 évig otthon maradtam, amit kötelességemnek éreztem, bár néha nehezen viseltem az ezzel járó bezártságot. Amikor a lányok óvodába mentek, önálló vállalkozásba kezdtem, és ezt a harmadik terhesség alatt és után sem tudtam abbahagyni. Szükségem volt az önálló, családtól független tevékenységre. A férjem mindenben támogatott, és úgy tűnt, hogy nagyon büszke rám.
Ez a „családi idill” ez év januárjáig tartott, amikor a férjem váratlanul közölte velem, hogy már nem tud engem szeretni, és elmondta, hogy másfél éve viszonya van valakivel, akibe végzetesen beleszeretett.
Engem teljesen váratlanul és felkészületlenül ért ez a bejelentés, bár voltak jelek az ő elégedetlenségére, de azt betudtam annak, hogy most életünk egyik legnehezebb időszakát éljük.
És most jön a rettenetes dilemma. Mit tegyünk? A férjem nem tudja befejezni ezt a kapcsolatot, de egyikünk sem képes a családot felszámolni. A gyerekeket mindennél jobban szeretjük. Ők nem tudnak a háttérben zajló rettenetes drámáról (természetesen tudom, hogy nagyon sok mindent megéreznek ebből), a családi életünk továbbra úgy folyik, mint eddig: közös vacsorák, kirándulások, beszélgetések. Apa minden este ott van a lefektetésnél, és utána hetente egyszer-kétszer elmegy a szerelméhez, és ilyenkor én tehetetlenül, iszonyatos fájdalmat érezve töltöm az időt.
Az lenne a kérdésem: mi lehetne jobb a gyerekeknek? Van olyan életkor, amikor jobban viselik a válást? Jól tesszük, ha az ő érdekükben igyekszünk fenntartani a kapcsolatunkat? Lehet egy félig nyitott házasságban megteremteni a gyermekek számára a biztonságot? Kérem, írja meg erről a helyzetről a véleményét. Köszönöm szépen!
Kedves Levélíró!
Mindenekelőtt engedje meg, hogy kifejezzem őszinte tiszteletem Ön iránt. Mindazokkal szemben, akik az Ön helyében azonnal befejeznék az együttélést párjukkal, és benyújtanák a válókeresetet, úgy vélem, jól teszi, ha nem engedi, hogy a sértettség és a becsapottság fájdalma úrrá legyen érzésein. Azt javaslom, ha nehéz is, várjon még – hiszen a válás semmit sem változtatna gyötrelmein. Bizonyára tudja, férje is szenved – így 50 felé közeledvén sok férfi néz szembe hasonló dilemmával –, és tisztában van vele, hogy előbb-utóbb döntenie kell. Ne döntsön helyette! Ha képes volt elviselni ezt a másfél évet, biztos vagyok benne, hogy nyitottan, tiszta szívvel fogadja majd visszatérését, ha férje a visszatérés mellett dönt. Ha mégis a válást választja: mindkettőjüknek szembe kell majd nézniük a helyzettel és gyermekeikkel.
El kell mondaniuk nekik – természetesen az ő szintjükön – a történteket, és biztosítaniuk kell őket arról, hogy érzésük gyermekeik iránt semmit sem változott. A válás kétségtelenül fájdalmas élmény lesz mindhárom gyerek számára, de ha ez kulturált módon zajlik, és a kapcsolat a gyerekek felé mindkét oldalról töretlen marad, a gyerekek kiheverik a sérülést. Én azonban mégis abban reménykedem: férje másként dönt majd, és az eset, amelyről levele szól, egyre halványuló intermezzóvá válik életükben.
