 |
| Fotó: Lukács Dávid |
Az összeállítás arról szólt, hogy vajon szükséges-e az óvodában a lányokat „lányos dolgokra”, a fiúkat pedig „fiús dolgokra” ösztökélni. Hogy rá kell-e szólni egy lányra, ha fiús dolgot csinál, és egy fiúra, ha lányosat. Persze van apropója a dolognak, méghozzá a közoktatási törvény közelmúltbeli visszaváltoztatása (egy rövid időre benne volt az a sokat vitatott gondolat, hogy nem szabad erősíteni a nemi sztereotípiákat az óvodákban) – de mivel ez nem egy politikai, de még csak nem is közéleti rovat, most tekintsünk el attól, hogy melyik színű politikus mit tett bele, és a másik mit vett ki a jogszabályból. Engem konkrétan inkább az érdekel, hogy a gyerekem, aki nagyon is lány, kívül-belül, játszhat-e katonásat a fiúkkal, ha akar. Illetve ha Gergőke Loláékkal szeretne délutáni teázást játszani, vajon kiveszik-e a kezéből a csészét az óvó nénik.
Ahová Lola jár, nem veszik, ahogy a lányomról sem rángatják le a csákót. És ez független a mindenféle mondatoktól a mindenféle jogszabályokban… Mint ahogy az is független tőlük, hogy a gyerekem nagyjából két éve minden rózsaszínű árucikkre rányúl az üzletben, legyen az krémszappan vagy balettcipő. Sőt, a múltkor majdhogynem sírógörcsöt kapott a közértben, amikor az apja egy rózsaszínű flakon tusfürdőt vett magának. Merthogy szerinte a pink gránátalmás tusfürdőt csak mamák vehetik meg. Arra szerencsére nem reagál ilyen hevesen, amikor a daddy otthon leszedi az asztalt, és elmosogat, miután megettük a mama főztjét. És az sem zavarja, ha én javítom meg a kapubeálló motorját, vagy tankolom meg a kocsit és töltök bele ablakmosó folyadékot eská. Ez nálunk valahogy egyensúlyban van, és volt is mindig, mindenféle erőlködés nélkül.
De attól, hogy otthon egyensúly van, odakint, a világban nem feltétlenül találkozik ugyanezzel. Hallottam én már anyukát beszólni anyukatársának a játszótéren, amiért kisfiára rózsaszín pólót adott. Nem akarta ő bántani a másikat, csak viccelődve aggódott a gyerek jövőbeni szexuális beállítottságáért. A másik meg természetesen felháborodott, hogy amaz miért homoszexuálisozza le a három és fél éves, nagyon is heteroszexuálisnak szánt fiát. És ez még csak az öltözködés, amit csak ideig-óráig vagyunk képesek mi, szülők befolyásolni. Ott vannak aztán a játékok, no meg a válaszok a „mi leszel, ha nagy leszel” típusú kérdésekre. Lola most épp az óvó néni és az állatorvosNŐ között vacillál, miután a motorversenyzőt kivette a kalapból azzal, hogy az olyan fiús. Az óvodában lányok a legjobb barátai, akiknek műanyag hercegnős barátsággyűrűket visz ajándékba. Míg a régi oviban fiú cimboráival néha rendőröst játszott, addig itt, az új helyen, ahol ő az egyik nagylány, száz százalékban csajos dolgokat művel, kizárólag a csajokkal. Én meg úgy érzem, jól van ez így is és úgy is.
Mi, odahaza, mutatunk neki egyvalamit. Látja, hogy jól működik. Otthon nekünk, neki az a természetes, hogy nincs éles határvonal női és férfiszerepek között. Érzi, hogy az édesanyja kiegyensúlyozott, mert van mellette egy társ, akivel lehet közösen közös háztartást vezetni és közösen közös gyereket nevelni. Lehet anyukának, feleségnek, újságírónak lenni egyszerre. De ez csak egy minta a sok közül. Ha elmegy máshová, mást lát. Az óvodában azt és azzal játszik, amit akar, de a fiúktól megkapja néha, hogy „menj innen, itt csak fiúk játszhatnak”, mire cserfesen azt válaszolja, hogy „nem is érdekel, mit csináltok, a lányok úgyis sokkal izgibbet játszanak”. Megint máshol, mondjuk, egyik pajtásánál vendégségben azt tapasztalja, hogy mindig a mama főz, aztán ő is mosogat, takarít és vasal, persze szigorúan miután hazajött a munkából. Apa közben barkácsol, fölszereli a fogast, aztán újságot olvas. De ott is jó lenni, és úgy tűnik, ott is mindenki boldog. Nem akarok én igazságot tenni. Valahogy úgy érzem, noha csak ötéves, már megbízhatok benne. Eldönti majd, hogy milyen életformát, milyen társat választ magának. Hogy közben mennyire lesz tisztában a törvény betűjével… nem tudom.
