Sokáig nem voltam hajlandó bowlingozni menni a furán előnytelen cipő miatt. Minden nőnek megvan a maga baja önmagával. Mivel túlzott kitárulkozásnak érezném, ha elárulnám, hogy nekem mi az, álljon itt annyi, hogy a lábaim környékén keresendő, ezért lapos cipőt csak akkor húzok, ha nyár van, és negyven fok – vagy ha másnapos vagyok. A bowlingcipő pedig minden, csak nem a rövid lányok legjobb barátja. Aztán a 35-öt betöltve azt vettem észre, hogy egyre inkább kibékültem magammal. Tudom, mi merre van a testemen, mire lehetek büszke, és még a hibáimat is egészen megszerettem. Úgyhogy bátran bemondtam a bowlingot vasárnap reggel, mit sem törődve a lapos sarkú, bohócorrú cipővel, amelyben folyton úgy érzem magam, mint aki hanyatt akar esni.
A családban senkinek nincsenek hasonló skrupulusai, így gyanakodva bár, de örömmel elfogadták mentő ötletemet a délután elütésére. Elhívtuk a testvéreméket is, így egész szép kis csapat kerekedett belőlünk, hat felnőttel és Lolával. Akit szintén nem zavart a cipő – helyesebben annak hiánya. Mivel a legkisebb méret 32-es volt, nemes egyszerűséggel lerántotta magáról a gumicsizmát, és felkiáltott: akkor zokniban! Az sem vetette vissza lelkesedését, hogy meg sem tudta mozdítani a szép fényes lila golyót. Végül valahogy kiküzdötte a vályúból a legkönnyebbet, és eldülöngélt vele a rajtvonalhoz. A gurítás azonban már semmiképp nem akart sikerülni. Végül az apja kreativitásának köszönhetően mégiscsak teljes értékű játékos lett a gyerekből. A technikát tanítani kellene. A látványt (főleg hátulról) pedig terjeszteni a világhálón. Tessenek elképzelni két, egymáshoz nagyon hasonló felépítésű, ám méretében erősen különböző, farmernadrágba csomagolt tomport. A nagyobbik tulajdonosa nagy terpeszt vet, a kisebbiké szintén széles terpeszben, a nagy lábak közé ékelődik. Ezután boka-, akarom mondani: bowlinggolyófogás következik a padlón. A játékszert aztán ebben a pozícióban, a négy láb között hátranyúlva szerzett lendület segítségével négy kézzel, közös erővel gurítják a célterület felé. Mit mondjak, csodájukra járt a bowlingklub. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Lola konkrét és értékelhető eredményeket ért el a módszerrel, sőt. Sőt… csúnyán megverte a családi versenyben a legutolsóként végzett illetőt.
Az a nagy helyzet, hogy be vagyok oltva bowlingozás ellen. Az öcsém szerint a mozdulataim alapján akár még sikeres bowlingversenyző is lehetnék. Állítólag egyértelműen látszik rajtam az évtizedes balett- és tornászképzés. A látványos koreográfia azonban legnagyobb sajnálatomra nem párosul koordinációs és célzóképességekkel. Lendítek, nekifutok, dőlök, gurítok, végigviszem a mozdulatot a karommal – aztán a golyó a vályúban köt ki. Általában a jobboldaliban. Tíz körben szereztem összesen huszonkilenc pontot, ami, khm, nem valami sok. Egyetlenegyszer találtam el hét bábut, akkor, amikor kiesett a kezemből a golyó. Szóval, Lola vicces, ámde eredményes technikájával szénné verte az anyukáját a bowlingteremben. Legnagyobb megelégedésére. Csak az vigasztal valamennyire, hogy remekül szórakoztunk, együtt voltunk, rengeteget röhögtünk (általában rajtam), és pikk-pakk eltelt a vasárnap délután a zuhogó esőben.
Ja, és anyósom annyira föllelkesült, hogy az interneten másnap megkereste a Nether Heyford-közeli bowlingklubokat. Annak ellenére, hogy közben feketenadálytő-krémmel kellett kenni a háta közepét… amikor már képes volt a hátáról a hasára fordulni a kanapén.
