Nem, nem azt mondom, hogy „az én gyerekem egy zseni”, vagy azt, hogy „az én lányom tutibiztos tehetségesebb, mint bárki más”. Csupán figyelem Lolát egy ideje. Hallgatom, ahogy arról beszél, mennyire imád balettozni, táncolni, és egyáltalán, mindent, ami a zenével és a mozgással kapcsolatos. Nézem, ahogy az apjával a Yellow Submarine-t tanulja xilofonon, míg Alex gitáron kíséri. Lassú tűz sütögeti a szívemet, amint látom, hogy mindez micsoda örömet jelent neki. Mert én éppen ezt kívánom Lolának: szűnni nem akaró örömet, elégedettséget, boldogságot és boldogulást. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül a szülők világában. De mi lesz, ha kiderül, hogy mindez nem csak az ötévesek természetes érdeklődése a muzsika és a tánc iránt? Mi lesz, ha ez több annál, hogy „Lola nagyon ügyesen mozog, anyuka”?
Lola az előző óvodában kezdett el balettozni. Szeretett volna rózsaszín dresszt és harisnyát, meg derékra köthető szoknyácskát – de hát melyik kislány ne szeretne. Amikor először beöltözött, majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől. Hát hol van az én hurkás lábú, kopasz, tokás kisbabám? Hogyan, mikor lett belőle ilyen nyúlánk, kecses, szőke kontyos balerina? Persze egyáltalán nem garantált, hogy a külcsíny és a szerkó egyenes arányban áll a képességekkel, így aztán azzal engedtem útjára az első balettóra előtt, hogy érezze nagyon jól magát, az a legfontosabb. Eltelt jó fél év, és mivel a balettórák mindig óvodaidőben, az intézmény kicsi tornatermében voltak, szülői részvétel nélkül, én csak annyit tudtam, hogy Lola egész ügyes. A bemutató óra előtt mindketten izgultunk – sőt, mindhárman, mert kivételesen mindketten el tudtunk szabadulni a munkából, így Alex is ott feszengett velem az apró tornatermi padon. Amikor kijöttek és elkezdték a táncot, nem hittem a szememnek Lola tartását, mozgását, lábmunkáját, kézvezetését, ritmusérzékét látva. Időszámításunk előtt én magam is balettoztam és művészi tornáztam (vagy, ahogy a posztmodern korban nevezik: ritmikus gimnasztikáztam), vagyis valamennyire van szemem ahhoz, hogy észrevegyem, ha valakiben van fantázia. Hogy Lolában van, az akkor pecsételődött meg, amikor leült a földre a kis csapat, és Orsi néni előre hívta a lányomat. Elindult a zene, a gyerekek hajlottak jobbra, balra, előre, hátra… míg egyszer csak Lola fölemelkedett, és olyan spárgát produkált, hogy a körülöttünk ülő szülők fölszisszentek. Lola viszont nem, hogy nem szisszent föl, hanem még mosolygott is egyet, elégedetten. A bemutató után megtapsoltuk, megöleltük, megdicsértük, hazavittük. Nem kerítettünk nagy feneket a dolognak, de a látvány máig a fejemben motoszkál.
Azóta újra eltelt majdnem fél év. Elköltöztünk, új óvoda. Nem vagyok híve annak, hogy egy ötéves gyereket rendszeres magánórákkal és mindenféle sportfoglalkozással terheljünk, ezért a faluban elérhető lehetőségek közül nem is terveztük, hogy túl sokat kipróbálunk. Egy augusztus végi estén Lola egyszer vacsora közben ránk nézett, és nagyon komolyan azt kérdezte: „mama, ha van itt is balett, akkor ugye járhatok majd? Úgy szeretnék… csak a tutyimat kellene kicserélni, mert nyomja a lábujjamat.” Ennek nem tudtunk ellenállni, így aztán fölkerestem a helybéli művészeti központot és beírattam óvodás balettra. A kezdő csoportba tették, és sem ő, sem pedig én nem tiltakoztam – az a lényeg, hogy a gyerek mozogjon, táncoljon. Péntekenként balettal zárja a hetet, és már hétfőn számolja, hogy mennyit kell aludni. Addig pedig délutánonként az apjával zenélnek…
Én közben szépen csöndben szorongok attól, hogy mi lesz, ha nem csak én, a (nyilvánvalóan) elfogult édesanya látok majd benne fantáziát. Bevillannak húsz évvel ezelőtti képek – gimnasztika edzésekről, ahol súlyokkal nyomtak minket le a földre, hogy mielőbb meglegyen az az angolspárga. Meg tanítási órákról, ahol kiájultam a padból az éhségtől, ugyanis fogyókúráznom kellett… még szerencse, hogy apámék józan és bölcs módon úgy döntöttek, tehetség ide vagy oda, mégse legyen a gyerekből olimpiai bajnok művészi tornász, és ezzel megmentették az egészségemet – és a gyerekkoromat. Szeretném, ha Lola szárnyalna, szeretnék neki lehetőséget adni arra, hogy kipróbálja, mivel szeretne foglalkozni. Hagyni akarom, hadd tanuljon a hibáiból, értse meg, hogy a sikerhez munka kell és kitartás. Ehhez pedig talán a sport a legjobb terep. De vajon leszek-e elég józan és bölcs ahhoz, hogy a kellő pillanatban a jó döntést hozzam majd, ha dönteni kell? Egyáltalán, van-e olyan, hogy jó döntés? Van egy olyan érzésem, hogy ez a történet itt még nem ér véget.
