Tudtad, hogy teljesen megváltoztattál minket? Jobb emberek lettünk tőled, daddy és én is. És ez még nem minden, jobbak lettünk úgy is, mint egy emberpár. Súlyt adtál nekünk, a kapcsolatunknak, az életünknek. Persze nem volt mindig könnyű. Előttem van, ahogy egy híján napra pontosan három hónaposan a karomba foglak, a szemedbe nézek, és minden kétségbeesettségemmel szuggerállak, hogy: aludj! Arra is jól emlékszem, ahogy az utolsó csepp anyatejet szívod ki belőlem, és mégis éhes maradsz – én meg zokogok. Még mindig fáj, ahogy először ott hagytalak a bölcsődében. Összezúz az első komoly betegséged… az első éjszaka, amikor nem aludtál otthon, velünk… a kudarc, amit az első igazán nagy hisztid után éreztem, amivel egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni… Hú, még most is beleborzongok. De még ez is szép volt. Még haragudni is szeretek rád. Még akkor is imádlak, amikor megmakacsolod magad, és ellehetetleníted a helyzetet. Komolyan, kicsim, neked még azt is elnézem, hogy füledet fogva sikítasz, amikor énekelni kezdek.
Tudom, hogy egyszer elmész, és jobban kötődsz majd valaki máshoz, mint hozzánk. Na, abba bele fogunk bolondulni, az biztos. Onnantól kezdve, nincs mese, magad alakítod a boldogságodat – mi pedig kénytelenek leszünk megint egyedül a sajátunkra koncentrálni. (Na ne hidd, hogy nem foglalkozunk majd veled, és békén hagyunk, előre szólok!) De addig még van néhány évünk… És ha feleolyan szépek lesznek, mint az első öt volt, hát én leszek a legeslegboldogabb ember a világon. Amit, naná, megint csak neked köszönhetek. Kislányom, drága ötéves Lolám, boldog születésnapot kívánok!
