Mélyen igaz állítás, hiszen ritka a boldogság az olyan családokban, ahol anyós és meny nem tud megbékélni egymással.
Ősrégi probléma az anyós-meny viszály, és ősidők óta nem tudják jól megoldani az emberek. De ha az egyén nem is tud túljutni a problémán, úgy tűnik, a változó világ lassan lesöpri ezt az ellenségeskedést a színről. Az új élethelyzetek, az új célok új kapcsolatot is teremtenek, ahol még az is elképzelhető, hogy a nők szövetségesei, nem pedig ellenségei egymásnak.
1. Csak féltékeny volt
– Rosszindulattal fogadott a Budapesten élő, ám egy alföldi falucskából származó anyósom – mondja a negyvenkét éves Ági. – Tanítónő volt, hatalmas öntudattal. Mindent tudott, mindenhez értett.
Én és a férjem „csak” vendéglátó-ipari főiskolát végeztünk, „csak” megálltuk a helyünket Írországban, Olaszországban és Ausztriában. Amikor 1995-ben, huszonhét évesen összeházasodtunk, utált engem. Lenézett, mert nem voltam olyan házias, mint ő. Megvetett, mert a bérelt lakásunkban nem volt olyan patyolattisztaság, mint nála. Leszólta a külsőmet (túl sovány), a viselkedésemet (teszi az agyát a városi kisasszony), az észbeli képességeimet (a fiába kapaszkodva tudtam csak diplomát szerezni), a férjemnek pedig felajánlotta, hogy majd ő beosztja a pénzünket, mert én nem tudok gazdálkodni.
Aztán egy nyáron a párom imádott nagymamájánál töltöttünk néhány napot a barátságos falusi házában, és én néhány pohár borocska után elsírtam neki, hogy mennyit bánt az anyósom. „Kicsikém, a lányom nem tartja sokra az apósodat, viszont szerelmes az egy szem fiába. Nem vetted észre? De vedd tudomásul, büszke rád! Amikor legutóbb itthon volt, telekürtölte a falut, hogy az ő menye bejárta a fél világot, és három nyelven beszél. Ne akarj ennyire megfelelni neki, törődj inkább az unokámmal, aki nagyon szeret téged!” Hallgattam rá, de a sors is besegített. Veszélyeztetett terhes lettem, és annyira lekötött a gyerekvárás meg az aggódás, hogy kiírtam a gondolataimból az anyósomat, aki – legnagyobb meglepetésemre – segítőkész nagymamává alakult. Amikor nyolc hónapos volt a kicsi lányom, váratlanul meghívott ebédre. Elmondta, hogy mindenben segíteni fog, mert önfeláldozó kismama lett belőlem, és már nemcsak a fia felesége vagyok, hanem az unokája anyja is. Szóval letette a fegyvert. És én ekkor jöttem rá: ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbocsássa, elvettem tőle a fiát. És a gonoszkodásai mögött nem volt más, csak féltékenység.
| Miért nem jönnek ki egymással? „Az anyós és meny konfliktusának alapja a féltékenység. Mindkettő magáénak akarja a férfi szeretetét” – tudjuk régóta. A pszichoanalízis és a fejlődéslélektan kísérletei igazolták, hogy a férfiak legtöbbször édesanyjukat keresik jövendőbelijükben. Sigmund Freud volt az első, aki megállapította, hogy az óvodáskorú kisfiú személyiségfejlődéséhez hozzátartozik az édesanyja iránt érzett szerelem. A férfiak agyába tehát gyerekkorban bevésődik az a nőkép, amely alapján később párt választanak.
|
2. Túléltem a fiam házasságát!
– Nem szabad túlbecsülni az első benyomás jelentőségét – mondja az ötvenhat éves Erzsi. – Én például majdnem infarktust kaptam, amikor megismertem a fiamnál hét esztendővel idősebb menyemet. Nem azért, mert idősebb, hanem azért, mert volt egy külföldön élő férje.
Képzeljétek el azt a napomat! A huszonnégy éves fiam felhívott a munkahelyemen, és arra kért, hogy ebédeljünk együtt. Rosszat sejtettem, mert ilyesmi nemigen szokott velünk előfordulni, hiszen külön lakott egy bérelt lakásban, és élte a fiatal diplomások önálló életét. De arra azért nem számítottam, hogy „Szevasz, drága nagymama!” fordulattal fog üdvözölni, majd zavartan elhadarja, hogy szerelmes, és hét hónap múlva apa lesz. Csakhogy segítenem kell, hogy a szerelme válása gyorsan lebonyolódjon! Sokkot kaptam! Egy üveg whiskyvel felfegyverkezve mentem haza, hogy beszámoljak a férjemnek az őrületről.
De nem tudtunk inni, mert a hazaérkezésem után tíz perccel csöngettek. A fiam jött a kedvesével. Ott állt egy vékony barna lány, kezében egy csokor virággal. Olyan kislányos és esendő volt, hogy hirtelenjében megsajnáltam. Ne haragudjatok rám, mondta halálos zavarban. Aztán a beszélgetés csak arról szólt, hogyan válhatna el gyorsan, különben a leendő unokánk a férje nevét fogja viselni. Mit tehettem?
Azonnal hívtam az ügyvéd barátomat. Nem részletezem azt a borzalmas néhány hónapot, legyen elég annyi, hogy még genetikai vizsgálat is volt. A menyem első férje, aki már egy éve elhagyta őt, mindent elkövetett, hogy akadályokat gördítsen a válás elé. Eközben én naponta elmondtam magamnak, hogy el kell fogadnom ezt a lányt, hiszen a fiam őt választotta, és senkinek sem szólhatok róla egy rossz szót sem. Még a férjemnek sem! Egyetlen barátnőmet hívtam fel időnként sírva, amikor eszembe jutott, hogy nem így képzeltem. A fiam feleségül vehetne négy-öt év múlva egy hozzáillő lányt… Az esküvő? A szertartás után én vittem vissza a kórházba a menyemet, mert egyrészt veszélyeztetett terhes volt, másrészt azt akarta, hogy legalább a fiam egye (és örülje) végig a vacsorát. Nos, ez az autóút megpecsételte a (jó) kapcsolatunkat. A menyem elmondta, hogy végtelenül hálás nekem a sok segítségért, és megígérte, hogy hűséges, jó felesége lesz a fiamnak, akit nagyon szeret. A következő csoda három héttel később következett be: megszületett az unokám. Négykilósan, dundin. Amikor először láttam, úgy éreztem, hogy a gyönyörű kék szemével üzen nekem. „Tudom, hogy sokat izgultál, nem is vágytál rám, de felejts el minden rosszat, és szeress!” Azóta hét év telt el. A menyem betartotta az ígéretét. Rendben tartja, boldoggá teszi az én bohém fiamat. Jól élnek. Az unokám? Imádom, ahogy ő is engem. No, most már elhiszitek nekem, hogy nem az első találkozás határozza meg a későbbi kapcsolatot?
|
Megváltozott kapcsolat Évezredes viszályként emlegetik az anyós-meny konfliktust, és erről egy nemrégiben előkerült ékírásos forrás tanúskodik. A négyezer éve élt mezopotámiai asszony az akkori szokásoknak megfelelően agyagtáblába véste levelét távol levő férjének, amit egy kereskedőkaraván kézbesített. A táblán a következő szöveg olvasható: „Szenvedek anyádtól. Rosszat akar nekem, én pedig nem bírom tovább ezt a terhet. Gyere haza, amilyen gyorsan csak tudsz, és ments meg ettől a nőtől!” – A világ azonban változik, és ezzel együtt az anyós-meny viszony is – mondja Szvetelszky Zsuzsa, az ELTE kutatója, szociológus. Manapság a nők jóval később mennek férjhez – akár harminc felett –, s ebből fakadóan sokkal érettebb személyiség találkozik az anyóssal, ezért sokkal érettebben is viselkedik, mint a tinikorból épp kicsöppent kislány. A családok szerkezete is megváltozott, a nagycsalád egyre ritkább, helyettük háromfős, atomizálódott családokból van több. Nagy a mobilitás, az anyós és a meny más kerületben, városban, megyében, akár más kontinensen él, ezért a nap vagy akár az év nagy részében nem is találkoznak, így aztán konfliktusba sem kerülnek. Ami viszont megmaradt a régi viszályokból, az a gyereknevelés. Ennek is érthető okai vannak, a mostani nagymamanemzedék Spockon nevelte a gyerekét, szigorú szoptatási rendszerhez szokott, bőgni hagyta a gyerekét, és hamar elválasztotta. A mostani anyák visszaugrottak két generációt és a régi elveket követik, ebből aztán sok probléma adódik, melyek a teljesen eltérő világképből adódóan nehezen oldhatók fel. |
3. Először magamat kellett megismernem
Személyiségfejlődésről, megváltozott élethelyzetről mesél a Nők Lapja Egészség szerkesztője, Vályi-Nagy Erika is, aki az évek során igaz barátságot kötött anyósával, Vályi-Nagy Bélánéval, Erzsikével. Persze az aknamezőkön először nekik is végig kellett menniük.
– A konfliktusok kikerülhetetlenek voltak, és nem tagadom, a legtöbbet én okoztam. De van mentségem, húszévesen ismertem meg az anyósomat, amikor még a kései kamaszkoromat éltem. Teljes bizonytalansággal kezdtem el a felnőttéveket, egyszerre kezdtem el dolgozni, mentem férjhez, és az ezzel járó feladatokat mindenhol száz százalékon akartam teljesíteni. Duzzogó kamaszként pedig mindenkit, akit segíteni próbált, elmartam magam mellől. A mai napig csodálom, hogy anyósom a bántásaim ellenére kitartott mellettem, és soha egy keserű megjegyzést nem tett rám.
Ott volt például a vasárnapi ebéd, amit én készítettem, először élesben. Anyósom jött volna segíteni, erre én vérig sértődtem: „Minek szól bele, azt hiszi, nem tudom megcsinálni?” Ha kiporszívózott, akkor „Talán koszosnak gondol?”. Mindenbe belekötöttem, és egészen addig kötözködtem, amíg stabilan nem éreztem magam a helyemen. A férjem mellett, a lakásunkban, a saját életemben. Amint megtaláltam önmagam, egyből engedett a görcs, és egyből nyitni tudtam Erzsike felé.
De az igazi változást a gyerekek hozták meg. A két lányom másfél év korkülönbséggel született, fenekestül felforgatva az addigi családi forgatókönyvet. Ezekben az években néha úgy éreztem, minden kifolyik a kezem közül, és nem fogok soha visszatalálni a normális kerékvágásba. És akkor ott volt az anyósom. Persze itt is voltak tanulóévek, míg belerázódtam az anyaságba. Amíg kérdőjeleket tettem magam mögé, addig nem is fogadtam el a segítségét, és minden közeledést támadásnak véltem. De amint elfogadtam magam anyaként, elhittem, hogy képes vagyok ellátni a gyerekeimet, kinyitottam a kapukat, és beengedtem, aki be akart jönni. Anyósom pedig ott állt a kapu előtt.
Mázsányi köveket vett le a vállamról – az állandó készenlétet a gyerekek körül, a mosogatnivalókat, komplett vasárnapi ebédeket, és adott szabadidőt, új energiákat. Kérnem sem kell, úgy adja.
A cikkünk a Nők Lapja Egészség októberi számában jelent meg.
A magazin tartalmából:
- Étrend, hogy ne legyél beteg
- Rák: ki dönt a kezelésről?
- Moziterápia. Gyógyítanak a filmek, próbáld ki!
- Jönnek, mennek a frontok, védd ki őket!
Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!
