Már látom magam előtt a kommenteket, miszerint nem kellett volna ennyire kiszíneznem a sztorit, mert úgy is elég vicces, és hiába is mondanám, hogy nincs kiszínezve, hanem egyszerűen vannak olyan napjaim, amikor minden szarul sikerül. Mindenesetre teljes és totális börleszk volt a péntekem. Ott kezdődött, hogy mindenképpen ki kellett mosnom Marci kabátját, mert iszonyat dzsuvás lett, és nem akartam, hogy az óvónénik azt mondják, koszosan járatom a gyereket. Jól meg is tömtem a mosógépet már reggel.
Megittam a második kávémat, majd fel akartam húzni a redőnyt (kávé előtt fényérzékeny vagyok), aminek a húzója azonmód a kezemben maradt, maga a redőny pedig iszonyat robajjal lezúdult, majd torz alakban megállt, onnan pedig meg sem tudtam mozdítani egy fél centit sem. Felhívtam a szerelőt, aki közölte, hogy két hét múlva tud kijönni. Igen ám, de természetesen az összes redőnyöm közül csak és kizárólag az tudott leszakadni, ami az erkélyajtó előtt van, így szomorúan kellett konstatálnom, hogy a baleset elzárta a külvilágtól az egyetlen használható szárítómat. Márpedig két napig (pláne két hétig) se maradhatok szárító nélkül, ezért úgy döntöttem, elitkommandós alakulatot (ti. engem) küldök az erkélyre a túszért.
Annak, hogy a redőnyöm torz alakban szakadt le, az volt az előnye, hogy az egyik oldalán maradt némi rés, amin esélyesnek láttam, hogy kúszva kiférek. Lemértem hát a BPD-met centivel, és bár gyanítottam, hogy a mellem és a tomporom szélesebb, mint a koponyám legkeskenyebb része, úgy voltam vele, hogy ha a fejem átfér, a puhább, alakíthatóbb testrészeket már csak átpréselem valahogy. Szóval matematikailag átfértem. Gyakorlatilag már nem, mert mint kiderült, a segg-összenyomhatóságnak is van egy határértéke, ami sajnos kisebb volt, mint az általam előre elképzelt, ezért tompornál megakadtam. Viszont mivel már csak pár méter választott el a bánatosan árválkodó szárítómtól, keresztcsonttal megemeltem pár centit a redőnyt (a régi terhesjógaóráknak mégiscsak volt hasznuk, mert emlékeztem, hogy a keresztcsont nagyon sokat elbír), és átpréseltem magam az erkélyre. (A rohadt redőny közben mondjuk véresre szántotta a combom hátulját, de ez már a legkevesebb.)
A nagyobb baj az volt, hogy a Lilcsi ezt jópofa játéknak értelmezte, és gyorsan utánam mászott, naná, hiszen jóval kisebb a BPD-je – pláne a tompormagassága –, mint az enyém. Ezt követően komoly logisztikai kihívást jelentett, hogy Lilcsit, a szárítót és magamat is visszavarázsoljam a lakásba, de nagy nehezen megoldottam. Miután mindezzel megvoltam és csendben jól kianyáztam magam, azonnal megláttam Marci dzsuvás kabátját a fogason. Elfelejtettem betenni a mosásba.
Aztán délelőtt még abszolváltam egy horrorbevásárlást a teszkóban Lilcsivel és egymillió szirszarral, amiknek az össztömege kábé két tonna volt, de muszáj volt megejtenem, mivel hétvégére jöttek anyukámék vendégségbe, és elő kellett készülnöm. Miután felcipeltem a két tonna szirszart, gyors ebéd, majd Lilluskám egy köhögőroham záróakkordjaként ráhányta az ebéd után elfogyasztott tápszert a szőnyegre. (Egy darab szőnyegünk van, minden más padlólap vagy csempe, de még a kanapék is letörölhető bőrből vannak, csak és kizárólag a szőnyeg nem.) Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak a tápszert hányta ki, magát az ebédet nem, ami nem tudom, orvosilag hogyan lehetséges, mert tudomásom szerint nincs olyan, hogy szelektív hányás… de mindegy is, mert tápszert súrolni jóval könnyebb, mint pl. vadasmarhát.
Miután felsúroltam, úgy éreztem, csak az mentheti meg a napomat, ha a piros nubukbőr bokacsizmámban mehetek Marciért az oviba. Amikor kinyitottam a gardróbszekrény ajtaját, hogy előássam a csizmát, a szekrény rángatásától meglazult a férj festőcucca, és rázúdult a fejemre. Az egyik akvarellmappa természetesen csücsökkel felsértette a fejbőrömet, ahonnan azonnal vérpatak kezdett csorogni, ami bár színben mondjuk jól ment volna a piros nubukbőr bokacsizmához, de hangulatban meg nem illik óvodáskorú gyerekek közé Freddy Krueger-stílusban, vértől ragadó fejjel menni, úgyhogy gyorsan lemostam, hajszárítottam (Lili üvöltött, naná), és jó nagy késéssel indultam az oviba.
Azaz indultam volna, ha megtalálom a kocsikulcsot. De nem találtam. Azonnal belenéztem a mélyhűtőbe és a hűtőbe, minden közelmúltban hordott táskámat kiborítottam az asztalra, minden zsebemet kiforgattam, úgy nézett ki a lakás, mintha betörtek volna hozzánk, de semmi. Halál parásan hívtam a férjet, hogy hol a pótkulcs, mire közölte, hogy nála van a zsebében, és nagyon pipás volt a kulcs elvesztése miatt. Mondtam, hogy ne parázzon, mert kocsival jöttem haza a teszkóból, úgyhogy túl sok helyen nem lehet az a kulcs, lehetséges, hogy simán bezártam a csomagtartóba. Már lájtos félórás késésben voltam így is (ami az ovi szempontjából nem baj, csak Marcinak megígértem, hogy mikorra megyek), úgyhogy bevágtam a Lilit a babakocsiba és futólépésben vágtattam (?) az ovi felé. Persze se a piros nubukbőr bokacsizmát, se a fapados babakocsinkat nem futáshoz tervezték, ezért frankón kiment a bokám, de az nem volt nagy ügy, mert hál’ istennek hamar helyrerázódott. (Tök lazák a bokaszalagjaim.)
Este megjött a férj és nagy pökhendin azt mondta, fogadjunk, hogy 10 perc alatt megtalálja a kocsikulcsot. Mondom állom. Azonnal kinyitotta a hűtőt és a mélyhűtőt. (Ehe, amatőr.) Majd keresgélt, és egyszer csak előállít a kulccsal, de mondtam, hogy nem fizetek, mert 13 perc volt. Azt mondja, viszonylag egyszerű volt megtalálni, elég volt katául gondolkodni. Először arra gondolt, hogy „hú, hál’ istennek hazaértem, gyorsan bevágom a hűtőbe a cuccokat, a többi ráér, és gyorsan megnézem a leveleimet”, de mivel ott nem volt, inkább arra gondolt, hogy „jajjistenem, de jó, hogy hazaértem a teszkóból, mert már majd bepisiltem, ha meg már itt vagyok a WC-n, gyorsan átnézem, akciós-e valami a Lidliben”. És ott is volt, a WC-ben, a polcon, a lidlis katalógus alatt. Én vagyok az amatőr. Egy kezdő béna vagyok, amiért nem kerestem a WC-ben.
A redőnyös sztorin a férj szó szerint hülyére röhögte magát és hahotázva közölte, hogy ugye tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok macska, mert az csak macskákra vonatkozik, hogy ha a fejük átfér valahol, akkor a testük is. Hahaha… Rohadt vicces, igazából nem arról van szó, hogy azt hittem, macska vagyok, hanem simán elmértem valamit, ami bárkivel előfordulhat, az pedig, hogy pont a seggemnél akadtam fenn, egyáltalán nem ciki, mert nem azt jelenti, hogy nagy a seggem, sokkal inkább azt, hogy magas, kis jóindulattal kerek. És különben is nem mindegy az egész, ha ott sorakoztak a szépen kimosott ruhák katonás rendben felaggatva a szárítóra??? (Kivéve ugye Marci kabátját.)
Még több történet Lustanyu blogjában.
