Kedves Tanár Úr!
Kisfiam 2 éves lesz augusztusban. Nyugodt gyerek, tipikusan az a fajta, aki elüldögél, és hangját sem nagyon hallani, ez az egyik problémám. Látok más, vele egykorú fiúgyermekeket, náluk már beköszönt a hiszti, a dackorszak, nála egyáltalán nem. Komolyan, annyira jó gyerek, hogy az már aggaszt. Mondok neki valamit, megcsinálja, nem ellenkezik. Eddig kétszer próbálta az akaratát véghezvinni, de mindkettő veszélyes lett volna neki, ezért nem engedtem. Az apjával mindketten hasonló természet vagyunk, azzal az eltéréssel, hogy mindketten hátrányos helyzetből indultunk, férjem elvált szülők gyereke, ami eléggé megviselte, én pedig örökbe fogadott gyerek voltam. Ezt azért írtam, mert gondolom, hogy nálunk inkább az indulás volt a kiváltó oka annak, hogy visszahúzódó, csendes, rendes gyerekek voltunk.
Fiam születésekor még anyukámmal laktunk, aki sajnos beteg lett a gyerek egyéves születésnapja körül, karácsonykor el is vesztettük őt, gondolom, hogy a gyereknek ez sem tett jót, elég sokat kiborultam az elmúlt pár hónapban, de mindig igyekeztem megbeszélni vele, hogy nem vele van a gond, egyszerűen szomorú vagyok, de nagyon szeretem őt. Ez egy másik kérdés: a gyerek vajon mit fogott fel ezekből a hónapokból? Anyu imádta őt, a fiam rajongott érte, de miután meghalt, sosem kereste, sosem emlegette. Ami számomra eléggé fura, sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon miért? A másik nagyszülőket találkozás után hetekig emlegeti, mutatja, hogy hol voltak fagyizni stb. A másik problémám, hogy van egy kis barátja, naponta összejárunk azzal a családdal, látszólag a két gyerek nagyon szereti egymást, reggel felkelés után az első, hogy egymást emlegetik, kitörő örömmel köszöntik egymást, de utána elszabadul a pokol.
A barátja tipikus kétéves, játékait félti, próbálgatja az erejét, fellöki, megdobja a fiam, aki erre azonnal segítséget vár, elsírja magát és az ölembe bújik. Tőlem várja a segítséget, nem vág vissza. Most ott tartunk, kéri, hogy menjünk hozzájuk, de ha a kisfiú a közelébe megy, már összehúzza magát, látszólag fél, azért, hogy ne vegye el a játékát, gyakorlatilag mindent magától nyújt neki. Nem tudom, hogy mitévő legyek, egy év múlva ovis lesz, mi lesz ott vele? Nem siettetni akarom az elválást, nem arról van szó, hogy nem szívesen vigasztalom, de annyira elfajult a dolog, hogy ma már a csúszdáról lökte le a kisgyerek a fiamat, szóval nemcsak apróbb nézeteltérések vannak, amikbe egyébként igyekeztünk nem beleszólni, hanem komolyan a testi épsége forog kockán.
A másik, amit észrevettünk a másik anyukával, hogy ha a kisfiú büntetésbe kerül (2 percet kell ülnie, utána elmondják az anyukával együtt, hogy miért volt a büntetés, és bocsánatot kérnek a fiamtól), akkor az én drágám kineveti őt, mintha élvezné, hogy a másik büntiben van. Olyan lett ez az egész, mint egy játszma, vagy inkább mint egy játék, már minden szereplő pontosan tudja, hogy mi miután következik.
Azt is látom a törpémen, hogy amint közeledik hozzá a kissrác, azonnal azt figyeli, hogy mi ehhez mit szólunk, és figyeli, hogy akkor most sírnia kell vagy sem.
A fiamról még annyit, hogy okos, értelmes kiskölök, a beszéd most alakul ki, egyszavas mondatokat használ, mozgásfejlődése megkésett, Dévény-tornára jártunk, mert 8 hónaposan még nem fordult az oldalára, és bár az orvosok úgy gondolták, hogy ez normális, gyógytornára és Dévény-tornára is elvittem, egyébként 4 hónap alatt tökéletesen rendbe jött. Már az is eszembe jutott, hogy a kezeléseken hagytam sírni, hiszen nem tudtam felvenni, de utána mindig megdicsértem, hogy milyen ügyes volt, elmondtam neki, hogy ez miért kell, lehet ettől ilyen visszahúzódó? Ezért várja tőlem a segítséget? Mert akkor nem segítettem? Gondolom, hogy anyu betegsége és az én gyászom sem tett jót neki, de igyekeztem őszintén, az érzéseimet kimutatva, de az ő szintjén beszélni vele erről.
Úgy gondolom, hogy valamit valahol elrontottam, ezt szeretném megtudni Öntől, hogy mit, és főleg hogy ezt hogy lehet rendbe hozni. Sokat dicsérem, nem csak szavakban, mivel tényleg örülök a sikereinek, szerintem ezt metakommunikációban is észleli, ezért csak arra tudok gondolni, hogy talán nem fogadom el feltétel nélkül őt? Ez zavarhatja? Pedig igyekszem, de már tényleg kiborít, hogy ennyire érzékeny, túlérzékeny.
Köszönöm, hogyha segít, talán az ön szemszögéből könnyebb rálátni a probléma gyökerére.
Maradok tisztelettel: G. Andrea
Kedves Andrea!
A csendes, szemlélődő magatartás kicsi fiánál veleszületett temperamentum, jellemzők következménye, és erős a gyanúm, hogy ezt a természetet szüleitől örökölte. Ön saját esetében és férjénél is „hátrányos helyzetre” hivatkozik, de ez nem elegendő magyarázat: a tény, hogy valaki örökbefogadott, vagy éppen elvált szülők gyermeke, akár a túlságosan élénk, nehezen kezelhető viselkedés kiváltó oka is lehet! Kicsi fiuk szülei természetét örökölte, és – annak ellenére, hogy esetében nyoma sincs a „hátrányos helyzetnek” – anyjához és apjához hasonlóan békés, halk szavú, nehezen indulatba hozható személyiség. Kérem, fogadják el őt ilyennek, és éreztessék vele, hogy éppen így szeretik! Mellékesen szólva a békés, egyensúlyából nehezen kimozdítható természet a kortárskapcsolatokban néha valóban nem előnyös tulajdonság (az ilyen gyerek kevésbé tudja felhívni magára környezete figyelmét), ugyanakkor ebben az ideges, türelmetlen világban számos előnyt is rejt magában: ő a „biztos pont”, akire mindig számítani lehet, és ezt a tulajdonságot a környezet hosszú távon nagyon is értékeli!
 |
| Fotó: Sanoma Archív/Dömötör Csaba |
A nagymama elvesztése egyéves kor körül korántsem olyan tragikus, mint néhány évvel később – mondjuk, az óvodáskorban. Annál veszedelmesebb lehet a gyász – depresszió –, amit az anya ilyenkor átél, és ami könnyen türelmetlenné, figyelmetlenné teheti saját gyermeke iránt. Őszintén remélem, hogy Önöknél ez nem történt meg – bár a tény, hogy kisfia nem emlegeti a nagymamát, akár egy olyan óvatos tapintat következménye is lehet, ami valójában önvédelem; mintha a kisfia tudná, hogy a téma árt anyunak, és így végső soron neki magának is. (Bár így leírva az összefüggés egy kicsit erőltetettnek hat, ez mégsem elképzelhetetlen, holott lehetséges, hogy kisfia egyszerűen nem is emlékszik már erre a nagyon meleg – de nagyon korai – kapcsolatra.) Amit kisfia barátjának esetében „játszmának” nevez, valóban annak tűnik, és szerintem az anyukának nem kellene minden alkalommal eljátszatnia ezt a bocsánatkérési rítust. Ön valóban csak akkor avatkozzék be, ha gyermekét veszélyben érzi, ha lehet, engedje, hogy kisfia maga oldja meg a kortárskapcsolati problémákat. Biztos vagyok benne, hogy ezt az óvodában meg is tanulja majd.
