Kedves Tanár Úr!
Van két unokám, a fiú egy-, a kislány négyéves. Tavaly ősszel az édesapjuk öngyilkos lett. Egy hatalmas veszekedés és (vejem részéről) egy nagyon durva verés után. Lányom majdnem belehalt. Kislány unokámban ez az utolsó emlékkép az apjáról. (Arra ébredt éjszaka, hogy anya sír, apa kiabál és rugdossa, „fogdossa” anyának a nyakát.) Hangsúlyozom, fizikailag soha nem bántotta előtte! A gyermekeket sem! Laura unokám mégis mindig valahogy tartott tőle, „bizalmatlan” volt vele (bármilyen furcsa, de ez a jó szó a kapcsolatukra): „Anya, te mindig sírsz, ha apa itthon van.” Fűvel-fával teljesen nyíltan csalta, napokra eltűnt, végtelen megalázóan beszélt a lányommal, aki mindig karcsú és szép volt (most is az) mindenki szerint, csak a férje szidta állandóan, és ezért az önbizalma a nullával egyenlő. A verést az váltotta ki, hogy megmondta a férjének, nem bírja tovább, elhagyja.
A verést követő reggel (tanácsomra) ismerősökhöz menekült (én több száz km-re lakom sajnos). Mivel nem békült, két nap múlva a férje felakasztotta magát. Kislány unokám miatt írok, mert néha elég érthetetlen dolgokat mond. Például ül a kocsiban, teljes csendben, feltűnően hosszan (ez pár hete volt), és egyszer csak azt mondja: „beszélgettem apával, szeret engem, meg téged is, anyu, és mindig vigyáz majd rám”. Kérdezem tőle, mikor beszélgettél, Laura? Mire ő: „hát, most, itt volt, nem láttátok?” Néha a lakásban is „látja”. Éjszaka néha órákig felváltva sír, alszik, sír, alszik, és reggel semmire sem emlékszik.
Amúgy is nagyon érzékeny kislány. Mindig megérzi a lányom rossz hangulatát, meg akarja „védeni”. Ha elhozom, nem „hiányolja” az anyját, jól elvan. Kérdésem végül is az, hogy mit tegyünk, hogyan viselkedjünk vele, mert amúgy látszatra semmi gond. De évek múlva mire fog emlékezni, hogyan hat ki mindez az életére? Most végtelenül jól élnek, nyugodtan, boldogan. Felbukkant a múltból egy fiatalember (lányom most is csak huszonhárom éves), dúl a szerelem, imádja a két gyereket. Máté unokám reggel hétkor kinyitja a szemét, vigyorog, nevet, életvidám kiskölyök, este nyolc körül elalszik, nagyon imádni való. Laura is kifejezetten elfogadja, sőt megkockáztatom, szereti a férfit. (Apja felé soha nem éreztem, és nem láttam tőle ilyet, mint most ezzel a „fiúval” szemben.) Amúgy is igazi kislány, segít, pakol, tálal, „főz”, „ellátja” és végtelenül szereti a kisöccsét. Szóval a jelenük formálódik, alakul, de én a jövőtől féltem a kis unokám lelkét. Jogosan?
Előre is köszönöm, ha megtisztel válaszával.
Erzsébet
Kedves Erzsébet!
Aggodalmának az ad alapot, hogy ebben a családban a négyéves Laura az egyetlen, aki még nem felejtett, aki még ma is gyászol. Persze ne értsen félre: örülök, hogy lánya viszonylag gyorsan kiheverte a sérülést, és úgy tűnik, minden szempontból kiváló, tartósnak ígérkező partnerkapcsolatot talált, és az is érhető, hogy Máté sértetlen, hiszen – ha jól számolok – mindössze egy-két hónapos lehetett a tragédia idején. Laura viszont már túl volt a harmadik életévén, neki emlékei vannak – nyilván vegyesen jó és rossz emlékei – édesapjáról, és a veszteséget, ami érte, fel kell dolgoznia ahhoz, hogy egészséges lélekkel élhessen tovább.
Tudom, hogy a szülők, nagyszülők rendszerint megrémülnek, amikor a három-négy éves gyerek beszámol arról, hogy találkozott és beszélgetett az elhunyt hozzátartozóval, de meg kell nyugtatnom önt: ebben semmi kóros nincs; ebben az életkorban a képzelet és a valóság között még nincsenek olyan éles határok, mint a felnőttek világában. Az álom, a fantáziaképek és a valóban megtörtént események gyakran „összecsúsznak” a gyerek fejecskéjében, és gyakran maga is megtörténtnek véli azt, ami képzeletének „játéka” csupán. Mindez csak azt jelzi: Laura élni próbál (és úgy tűnik, próbálkozása egyre sikeresebb) a megváltozott körülmények között, de lelkében még nem gyógyult be a seb – ehhez időre és türelemre van szükség. Fontos lenne, hogy Ön és a kislány édesanyja is beszélgessenek Laurával édesapjáról, vagyis engedjék, hogy az emlékek „működjenek” benne, és ezeket az emlékeket – ha kívánja – megoszthassa valakivel.
 |
| Fotó: Sanoma Archív/Dömötör Csaba |
Tehát nem abban kell segíteni őt, hogy elfojtsa fel-feltörő emlékeit, hanem abban, hogy az emlékekhez kötődő viharos érzelmek, indulatok egyre tompábbak, egyre fájdalommentesebbek legyenek. Nem tudom, hogy Laura mennyit és mit tud apja halálának körülményeiről. Nem szabad kitalálniuk semmiféle „hamis mesét”, de lehetőleg kerüljék el azt, hogy az önkezűségről beszélniük kelljen. Ameddig a gyerek elfogadja így, maradjanak annyiban: apu meghalt, és ha Laura nem kérdezi, ne beszéljenek arról, hogyan történt. (Egy-két év múlva ez is bizonyára elkerülhetetlenné válik majd.) Ha Laura anyukája most boldog, és új társa apaként is hasonlóan sikeres lesz, Laurának – az eredményes gyászmunkát követően – esélye van arra, hogy egészséges, harmonikus emberré váljék. Talán mindig egy kicsit érzékenyebb, sérülékenyebb lesz társainál, aki a veszteséget (legyen szó egy baráti kapcsolat megszakadásáról, vagy akár szeretett kiskutyája haláláról) nehezen viseli el, de ha jó környezetben, kölcsönös szeretetben él, tartós lelki betegségtől, kóros életvezetési rendellenességektől nem kell tartaniuk.
