Na már most még ne hegyezzétek a billentyűzetet, egy percig sem gondoltuk azt, hogy a kutya családba szoktatása majd éppen nálunk megy úgy, mint a karikacsapás. Régi kutyás családból származunk mindketten, nem voltak illúzióink. Tudtuk, hogy az első időszak bizony nagyon munkás. Ringo gyakorlatilag a második gyerekünk, és mint ilyen, kiköveteli (és meg is érdemli) magának a figyelmet, a törődést, igényli a rendszert és a kedvességet. Mi pedig a fegyelmet igényeljük, azaz igényelnénk. De ez utóbbi egyelőre olyan távol áll tőle, mint… hogy is szokták mondani? Mondjuk így: mint Makó Jeruzsálemtől.
A kutya a maga részéről egy hét alatt hozzánk szokott, és már a harmadik éjszaka felfedezőútra indult a házban. Ha jól emlékszem, nem volt a földszinten olyan sarok, ahová ne pisilt volna oda, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, utána bele is gyalogoljon, majd széthordja a lakterület azon pontjaira is a kutyavizeletet, amelyet véletlenül nem sikerült megjelölnie. Amióta Ringo velünk van, mindannyian papucsban járunk itthon. A cipőinket pedig szigorúan az erre a célra kialakított szekrényben helyezzük el – ellenkező esetben kénytelenek vagyunk viselni hanyagságunk következményeit. Alex anyukája a kutyabeköltözés utáni első vizit alkalmával kint felejtette a mamuszát. A lábbelit másnap reggel tizenöt darabban találtuk meg. A tizenhatodik egyben távozott a kutyából, az ebédjével együtt.
De Ringo nemcsak cipőt rág. Hanem embert is. Persze nem az éhség vezérli, hanem a kifogyhatatlan játékkedv. Reggel és kora este van egy-egy óra, amikor a kutyát gyakorlatilag lehetetlen levakarni a különböző emberi testrészekről. Leginkább a zsenge ötéves bokákat és csuklókat szereti, akkor, amikor a bokák és csuklók tulajdonosa a legkevésbé számít rá, például fogmosás közben. Épp tegnapelőtt kellett kiügyeskednem a gyerek torkából a fogkeféjét, miután ijedtében majdnem lenyelte szegény, amikor Ringo lesből letámadta a lábát. Értem én, értem, hogy a növésben lévő kölyökkutyai tűfogaknak állandó stimulációra, magának a kölyökkutyának meg folyamatos játékra van igénye. De a családi testrészeket nem vagyunk hajlandók föláldozni a kutya elégedettségének oltárán. Amikor eldöntöttük, hogy belevágunk a kutyás életbe, elsősorban barátot szerettünk volna, nem nagyfőnököt. Családtagot, nem pedig Rettegett Ivánt.
Jó előre elhatároztuk, hogy nem hagyjuk, hogy a kutya a család fejére nőjön. És tudjuk azt, hogy addig kell megregulázni uralkodói hajlamait, ameddig fizikailag kisebb nálunk. Mert az eb Lolánál néhány hónap, nálam pedig legföljebb egy éven belül többet nyom majd… Így aztán ezekben a hetekben éppen a hatalmi rangsort próbáljuk elfogadtatni vele. Azt próbáljuk a fejébe verni, hogy nemcsak a két felnőtt, hanem az ötéves Lola is fölötte áll a sorban. Azt már kapiskálja, hogy Alexra és rám hallgatnia kell (legalábbis akkor, ha enni akar kapni), Lolánál azonban egyelőre naponta bepróbálkozik. A gyerek, egyem a szívét, próbálja fegyelmezni, de egyelőre minden hiába, a vékony hangú kiabálás és a kacagásba torkolló „Neeeeem, Ringo, neeem!” inkább ront a helyzeten, semmint javít. Úgyhogy egyelőre nem nagyon hagyjuk őket egyedül kettesben.
Sőt, Ringót sem nagyon hagyjuk magára tovább, mint egy-két órára. Amikor lehet, van vele valaki, és még akkor is ön- és közveszélyes. A múltkor, miközben Alex zuhanyozott, a nyaka köré tekerte a hajszárító zsinórját. A gép persze be volt dugva a konnektorba, így amikor a kutya szabadulni akart a saját maga által képzett slamasztikából, csupán azt érte el, hogy a nyaka, valamint a két első lába köré szorult a madzag. Akkor visítást csapott, hogy Alex úgy, ahogy volt, kiugrott a zuhanyfüggöny mögül, én hanyatt-homlok rohantam le az emeletről, Lola pedig ijedtében fölmászott az ebédlőasztalra. Nem is tudom, miért, de hirtelen a Szeleburdi család című örökzöld tévéfilm legjobb jelenetei ugrottak be. Főleg akkor, amikor fölismerve a helyzet komikumát, egymásra néztünk mi hárman az eb feje fölött – Lola az asztal tetején, Alex a fürdőszobaszőnyegen pucéran, én meg fél fejemen az épp fölvenni készült pulóverrel – és éktelen röhögésbe törtünk ki, mire a kutya természetesen boldog viháncolásba kezdett. Szóval Lolával az életet lehet még fokozni, és ehhez még kistestvér sem kell. Elég hozzá Ringo!
