Kemény munkával végül sikerült a sírból visszahozni Csodaországot, és meggyőzni Lolát arról, hogy a pajti rosszul tudja. Abban maradtunk, hogy Mikulás igenis van. Ide december hatodikán jön, Angliába 25-én. És útközben megajándékozza az összes európai kisgyereket. Ha nagyon elfárad, vagy megbetegszik, akkor helyettesíti egy másik Mikulás. Ők mindannyian Lappföldön laknak, és igen, van belőlük több is, mert egyedül senki nem győzné azt a sok-sok gyereket. Hosszan nézett rám, láttam, hogy erősen koncentrál. A titokra. Végül bólintott, és azt mondta: „Igen, mama. Azt hiszem, igazad van, a Mikulás létezik.” Beleremegett a csillár a megkönnyebbülésembe. Ne értsen félre kedves olvasó, nem a hazugság pártján állok. Kifejezetten hiszek az igazmondásban. Abban, hogy a gyerekeink kérdései igazi kérdések, amelyek igazi – és igaz! – válaszokat érdemelnek. De a csodához ragaszkodom. Csoda nélkül nem igazi a gyerekkor. Amióta nekünk is van egy saját kis csodánk otthon, én is visszataláltam Csodaországba.
Jól emlékszem a pillanatra, amikor apám egyik barátjának csontkeretes szemüvege kivillant az arcára ragasztott vattaszakáll alól. Nyolcéves voltam, és noha tudtam, hogy sem repülő szán, sem repülő szőnyeg nem létezik, ahhoz ragaszkodtam, hogy Télapó nagyon is van. És angyalkák, akik a fát díszítik, meg a kisjézus, aki alá teszi a becsomagolt ajándékokat. De az a szemüveg, az megpecsételte a sorsomat. Anyám nem tagadta többé, hogy ők vásárolnak, ők csomagolnak, ők díszítenek, és még a gondosan kipucolt csizmába is ők teszik bele a narancsot meg a csokoládét. Aznap este összeomlott a csodavilágom. Hiába örültem ugyanúgy a fának meg a csomagoknak, az egész már nem volt ugyanolyan. Akkor és ott úgy éreztem, hogy vége a kislánykorszaknak.
Lola a kellős közepén jár annak az időszaknak, amikor az egész élet róla, saját magáról szól. Amikor a hétköznapok és az ünnepek csodái és a saját tapasztalatai között még nem húzódik éles határ. Neki igenis magától értődik, hogy a Mikulás szánnal röpköd, a húsvéti nyúl ajándékot tojik, az angyalok pedig bokros teendőik közepette földíszítik a karácsonyfánkat. Legalábbis Magyarországon. Mert nálunk sajnos (hál’ istennek?) az ünnep, no meg a hozzá kapcsolódó titkok nem egyszerűek. A magyar gyerekeknek és az angol gyerekeknek is megvannak ugyanis a saját titkaik és a saját csodáik. És mivel Lola előszeretettel aposztrofálja önmagát „angolmagyar” kislányként, hát úgy érezzük, joga van mindkét kultúrkör legendáihoz. Jól összegyúrtuk őket úgy, hogy még valamennyi logika is legyen az ünnepi vegyes felvágottban. Lolát pedig nem érdeklik a kisebb döccenők a történetben.
Az itthoni titkokkal mindenki tisztában van, odaát viszont csavartak egyet ezen a jó kontinentális sztorin. Miklós napját nem ünnepelik, a Télapót elhalasztották december végére, ráadásul minden évben átfűzik szerencsétlent a kéményen. Az ablakba nem csizmát raknak december 24-én éjjel, hanem forró teát és néhány süteményt, hátha megéhezik szegény kéménymászás közben. Az angyalkáknak kizárólag a templomban a helyük, a fát a család maga díszíti, méghozzá a gyerekekkel együtt és akár hetekkel karácsony előtt. A kisjézust meg úgy, ahogy van, kihagyták a buliból. Így aztán magyarázhattam a jól kitalált kétnyelvű bizonyítványomat, amikor Lola először föltette a maga n+1 kérdését a mi vegyes ünnepünkről. A ki, hol, hová, meddig, kivel, mit hoz, hová visz rengetegében alig győztem kapaszkodni a józan logikába, nehogy megbotoljék a történet valahol középtájékon. Még a végén túlságosan korán magával rántja a mi Lolánkat a csodamentes nagylánykorba.
Márpedig ez az, amit semmiképpen nem szeretnék. Ugyanis kislányaink és kisfiaink világában nem kérdés, nem lehet kérdés, hogy léteznek-e csodák. Nekik mindannyiuknak szükségük van csodákra a boldoguláshoz, az őt körülvevő bonyolult világ megértéséhez. Nem hagyom, hogy elvegyék Lolától a saját csodáit. Megérdemli őket.
