– Most egy éve, karácsony előtt két héttel halt meg édesapám. A gyerekeim imádták. Tudtam, hogy el kell mondanom, de nem akartam, hogy a lelkük sérüljön. Néha úgy érzem, mintha még most is abban reménykednének, hogy visszajön. Pedig tudom, hogy tudják, a csillagokból nincs visszaút – meséli Erika. – A kislányom azóta is, ha autóval megyünk a sötétben, felmutat a legfényesebb csillagra és azt mondja: „jön velünk a papa, és vigyáz ránk, mert angyal lett belőle, ugye, anya?” A fiam úszóverseny előtt mondja sokszor, amikor izgul: „a papa segít majd, hogy győzzek”, a nagyobbik lányom pedig sokszor sírva mondja, hogy nagyon hiányzik neki, és kéri, hogy csináljunk vissza mindent úgy, ahogy régen volt.
Hogyan tudjuk elmondani egy kisgyermeknek, hogy például a nagyszülő, akit nagyon szeretett, és aki része volt a mindennapjainak, egyik pillanatról a másikra nincs? – A hangsúly a hozzátartozó hiányán van. Ha súlyos betegség vagy öregkor kapcsán számítani lehet a halálesetre, tegyük lehetővé, hogy a gyermek találkozzon az illetővel, elbúcsúzzon, még akkor is, ha nem teljesen érti, ami történik – mondja Geist Klára pszichológus.
Mint a népmesékben
A gyermekek úgy 7-8 éves korig a halál tényét is visszafordíthatónak gondolják, a népmesékhez hasonlóan, „feltámad”, visszatér a mesealak. – Ezért ne lepődjünk meg, ha a gyermekek, mivel a jelenben élnek, egyáltalán nem, vagy másképpen osztoznak gyászunkban – mondja a pszichológus. – Mivel fantáziájukban a halál visszafordítható, úgy 6–8 hét múlva „esik le a tantusz”, „sokat volt már távol a szeretett hozzátartozó, jó volna, ha visszajönne”… Ezzel kapcsolatban fogalmazódik meg aztán hiányérzet. Egyébként sok felnőtt is akkorra jut túl a tagadás fázisán és kezdi elfogadni valóban a tényt.
– Most már eleget feküdt itt a papa, vigyük haza – mondta a kislányom, aki akkor 3 és fél éves volt. – Ássuk ki, mert a bácsik betemették – tette még hozzá. Eleinte nem éreztem rajtuk a szomorúságot. Sírtak, ha mi sírtunk, de valójában olyan volt, mintha nem hinnék el, hogy ez megtörténhetett, és várták, hogy visszajön a papájuk.
Ne titkolózzunk, tényt közöljünk!
A legcélravezetőbb, ha a haláleset bekövetkeztével mint tényt közöljük, a gyermek életkori sajátosságainak megfelelően. – Mondhatjuk, hogy elfáradt a teste, megöregedett, meghalt – javasolja a szakember. – Semmiképpen NE mondjuk, hogy „elaludt”, mert akkor a gyermek még jobban szorong majd, félni fog az alvástól. Ugyanis az elalvás, amikor megszűnik „minden”, a halálhoz hasonló a gyermeki fantáziában.
Igyekezzünk, hogy választ kapjon a kérdéseire. A gyermeket ne használjuk „eszközként” saját gyászunkban, ne traktáljuk részletekkel. Kisebb-nagyobb gyermekek szülei gyakran meglepődnek, felháborodnak, hogy a gyerek „nem vesz részt”, nem szomorú, nem gyászol. Azért, mert még sokáig a jelenben él. Nem kell, hogy az egész családot, a gyermek életét eluralja a gyász légköre. Sőt az ő biztonságát az adja, hogy napirendje marad a régiben. Emellett vállalható, hogy a szülő szomorú, sírdogál, de ne kívánjuk ugyanezt a gyerektől. Sőt sok kisgyermeknél egyfajta mozgásos nyugtalanságban, fel-le rohangálásban jelenik meg a kétségbeesés, rossz közérzet.
– Sokat kérdeztek, igyekeztünk mindenre válaszolni. Nem könnyű egy kisgyereknek úgy elmondani, hogy megértse és vigyázzunk a lelkére is. Sokszor mentünk és megyünk a sírhoz: többször rajzolnak vagy készítenek valamit, és odateszik a sírra. Karácsonykor vittek neki szaloncukrot is, reménykedve, hogy megeszi. A legfurcsább az volt, hogy a szaloncukor valóban eltűnt, csak az üres papírt találtuk, így valóban azt hitték, hogy a papájuk „megette” – amitől nagyon boldogok voltak.
Tőlünk tanulják a veszteség feldolgozását
A gyermek minket figyel, a szülő reakcióiból következtet a helyzetre, tőlünk tanulja a veszteség feldolgozását. Szabad és kell sírni, vigasztalni egymást, beszélgetni, fényképet, emlékeket nézegetni, beszélgetni. A gyász legtöbbször „összehozza” a családtagokat. Engedjük a gyermeknek, hogy ne kötelező jelleggel, hanem saját igényeinek megfelelően vegyen benne részt.
Azt kell éreznie, hogy fáj a veszteség, ám nem történhetett máshogy, el kell fogadni, senki nem tehet róla. Az ő élete, biztonságérzete ne inogjon meg. Ha felmerül bűntudat a hozzátartozó halála kapcsán – hiszen a gyermekek, ha dühösek, fantáziában vagy álomban szokták kívánni a szülő/nagyszülő/testvér halálát –, akkor segítsünk ennek feloldásában. A rajzolás, szerepjáték, bábozás, fényképnézegetés, régi élmények felidézése segít a feldolgozásban. Ám ne erőltessük, ha nem akarja a témát boncolgatni.
Kérdezzük meg, a barátok, társak közül beszélgetett-e valakivel a halálesetről. Jó jel, ha megtette, megosztotta a fájdalmát. Ha nem bír róla beszélni, segítsünk a megfogalmazásban.
Fontos tudni, hogy az adott veszteséget, gyászt, a gyermek feldolgozza az adott életkori szintjén, ám lehet, hogy később, kisiskolásként vagy kamaszként újra szóba hozza. Ne ijedjünk meg, hisz szüksége van arra, hogy egy új fejlettségi, gondolkodási szinten ismét feldolgozza, megértse.
– A fiam sokáig, ha szó jött a történtekről, befogta a fülét. Azt mondta, nem szereti hallani, hogy a papa nincs többé. Akkor 8 éves volt és érezte, hogy baj van: nem tudott aludni, nyugtalan volt. Amikor végre álomba szenderült, akkor ment el édesapám. Néha azt gondolom, hihetetlen, de nagyon jó kis radarjaik vannak.
Merjünk előttük sírni?
Nem kell a gyerek előtt megjátszani magunkat, ám vegyük tudomásul, hogy más érettségi szinten van, mint mi. Minél fiatalabb életkorban ér valakit a veszteség, annál nehezebb a feldolgozás. Ő abból rakja össze a részleteket, amit a mi viselkedésünkben látni vél. Ha szorongunk, kétségbeesünk, ő is azt teszi. Ha úgy viselkedünk, hogy ez „nem élhető túl”, ő is azt fogja gondolni. Biztonságot az adhat, hogy az élő emberi kapcsolatok megvannak, mi ott vagyunk egymásnak – tanácsolja Geist Klára. – Ne hazudjunk és ne állítsunk olyat, amit mi nem hiszünk el. Akkor mondjuk, hogy van „mennyország”, ha mi hiszünk benne. Azt viszont mondhatjuk, hogy a fiatalabbak, gyerekek nem, vagy csak ritkán halnak meg.
Sokan nem viszik el a temetésre a kicsiket
A temetésre csak akkor vigyük el a gyermeket, ha úgy érezzük, mi végig tudjuk csinálni úgy, hogy közben a gyermek biztonságban érezze magát. Ha a szülő kétségbeesik vagy extrém módon viselkedik, ami gyász esetén nem ritka, a gyerek arra következtet a szülő viselkedéséből, hogy „itt a világ vége”, ettől borul meg a biztonságérzete. Ha nem volt a temetésen, később vigyük ki a sírhoz, vihessen virágot, gondozza velünk a sírt és magyarázzuk el, hogy ez mit jelent. A temetőlátogatás után gondoskodjunk feloldásról, játszótér, séta stb.
– A kisebbik lányom végigaludta a temetést apukája vállán. Olyan volt, mintha bojkottálni akarta volna, ami történik. Pontosan akkor ébredt, amikor már indultunk vissza a kocsihoz a temetés végén. Még sosem aludt el így napközben. De ennek akkor, ott, én örültem a legjobban. Azóta is nagyon ragaszkodik a nagymamájához. Néha még a lakáson belül is követi, és többször mondja neki: „te ugye nem fogsz itt hagyni, mama?”
