
De Lolának mindegy volt, mekkora a szerep, ő maga volt a nagybetűs Büszkeség hetekig. Otthon csak szökellve közlekedett, papucs helyett balettcipőben járt és kontyot kért minden reggel. Közben pedig megállás nélkül dudorászta Csajkovszkij klasszikus dallamait: „ta tarararatta ta ta taaaa, ta tarararatta ta ta taaa…” Persze izgultunk mi is, naná. Elvégre a gyerek föllép. Szerepel. Színpadon. Más emberek előtt. Életében először.
Egyesével vettem számba a kellékeket: harisnya – megvan, dressz – megvan, kisszoknya – megvan, fésű – megvan, hajbavaló – megvan, balettcipő – ööö… az egyik megvan. Kiskoromban volt anyáméknak egy tanítványa, ő hordott művészi tornára az óvodából. Ha jól emlékszem, Gábornak hívták, de azóta mindenki csak „Zokni”-nak szólítja. Kitalálják, miért? Nos, lehet, hogy Alexet a jövőben nemes egyszerűséggel csak „Cipő”-nek hívom majd. Gyors telefon haza, kiderült, hogy az előző esti főpróba forgatagában elveszett Lola egyik balettcipője. Míg a gyerek szemében egy villám gyorsaságával gyülekeztek a kétségbeesés könnyei, addig éreztem, ahogy megy föl bennem a pumpa (addigra megérkeztek a hópelyhek – és szüleik). Vettem három nagy levegőt, és a zsibvásár közepéről kitaláltam a megoldást: Alexet telefonon igazítottam útba Lola régi balettcipője felé, és kérvényeztem, hogy siessen a színházba, megvigasztaltam a gyereket, beöltöztettem, megfésültem – és közben lenyugodtam. Jöhet a menet.
A tapspróbát Robi bácsi, a rendező jelentette be. A gyerekemet kézen fogták a többiek és behúzták a színpad mögé, ahol elvegyült a színes ruhás, izgatott masszában. A szülei persze csak a kicsiknek voltak ott, ők – velem egyetemben – ott rágták a szájuk szélét a kulisszák mögött, takarásban. Ahogy a félelmetes hangú, majdnem kétméteres, szakállas Robi bácsi kitalálta a tapsrendet, figyeltem a lányomat. Ránézésre pontosan olyan volt, mint a többiek. Valahol a kislány és nagylány között félúton, bizonytalan tekintettel, a rendező dörgedelmétől megrettenve kapaszkodott a két mellette álló kezébe. És nem mosolygott. Amikor az ovisokra került a sor, két nagyobb lány megfogta az első kis táncos kezét és behúzta a színpadra a gyerekkígyót. Félszegen meghajoltak, aztán kimentek a másik oldalon. Addigra Lola nagy kék szeme gyanúsan csillogott…
Tanácstalanul álltam, karomban húsz kiló tündéri rettegéssel. Az élet persze pörgött tovább körülöttünk. Robi bácsi épp akkor jött ki a színpadról, tekintetünk egy pillanatra találkozott. „Azt hiszem, kicsit megijedtünk” – súgtam neki, mintegy feloldozást várva. Hiába: „Hja, hát ez semmi az igazi színházhoz képest!” – dörögte vissza kőkemény arckifejezéssel. Abban a pillanatban megvilágosodtam. Egy sor kérdésre találtam meg a nagyon egyszerű, egyértelmű és zsigerien őszinte választ. Akarom én, hogy a gyerekem olyat csináljon, amitől ennyire retteg? Nem. Valóban olyan fontos, hogy ötévesen föllépjen? Nem. Kevesebb lesz attól, ha nem szerepel? Nem. Összeomlik nélküle a Diótörő szereposztása? Dehogy. Lehet úgy teljes életet élni, hogy valaki csak a nézőtér oldaláról lát színpadot? Naná. Hát akkor menjünk a daddyhez.
Képtelen vagyok szavakba önteni Lola megkönnyebbülését. Azt hiszem, fültől fülig ért a mosolya, amikor leültünk az apja mellé. Alex alaposan meglepődött, amikor kezdés előtt öt perccel mindketten megjelentünk. Intettem neki a fejemmel, próbáltam szavak nélkül elmondani, mi történt. Megértette. „Megnézzük az előadást, Lola?” – kérdezte a lányától. „Igen, daddy. Tudod, én nagyon szeretek balettra járni. Imádok táncolni. De csak akkor, ha ti hárman látjátok: a mama, Ringo és te.” Így aztán hármasban néztük a Diótörőt, amit Lola végigdalolt az ölemben. És két fülmorzsolás között időnként a fülembe súgta: „Köszönöm, mama. Köszönöm.”
Kételyek, szorongás, önmarcangolás – ki az ablakon. Lolából nem lesz szalonna. Vagyis: balettművész. Most legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy a színpad nem az ő közege…