Lélekölő Diótörő

De Lolának mindegy volt, mekkora a szerep, ő maga volt a nagybetűs Büszkeség hetekig. Otthon csak szökellve közlekedett, papucs helyett balettcipőben járt és kontyot kért minden reggel. Közben pedig megállás nélkül dudorászta Csajkovszkij klasszikus dallamait: „ta tarararatta ta ta taaaa, ta tarararatta ta ta taaa…” Persze izgultunk mi is, naná. Elvégre a gyerek föllép. Szerepel. Színpadon. Más emberek előtt. Életében először.

December huszadikán délelőtt mindenkit megelőztünk. Még csak a főszereplők voltak a színházban, a hópelyhecske és kislány szerepet táncoló gyerekek alighanem akkortájt reggelizhettek otthon. De Lolának olyan mehetnékje volt, hogy hat húszkor kipattant az ágyból, rohant át hozzánk, és fölrázott: „mama, mama, elkésünk, csipkedd magad!” Így aztán már nyolc harminckor ott tobzódtunk a közös öltözőben, kettecskén. No de sebaj, legalább lesz időnk kényelmesen átöltözni, kontyot készíteni és a többi. Igen ám, de amikor kiborítottam Lola balett-táskájának tartalmát a földre, gyanús hiányérzetem lett.

Egyesével vettem számba a kellékeket: harisnya – megvan, dressz – megvan, kisszoknya – megvan, fésű – megvan, hajbavaló – megvan, balettcipő – ööö… az egyik megvan. Kiskoromban volt anyáméknak egy tanítványa, ő hordott művészi tornára az óvodából. Ha jól emlékszem, Gábornak hívták, de azóta mindenki csak „Zokni”-nak szólítja. Kitalálják, miért? Nos, lehet, hogy Alexet a jövőben nemes egyszerűséggel csak „Cipő”-nek hívom majd. Gyors telefon haza, kiderült, hogy az előző esti főpróba forgatagában elveszett Lola egyik balettcipője. Míg a gyerek szemében egy villám gyorsaságával gyülekeztek a kétségbeesés könnyei, addig éreztem, ahogy megy föl bennem a pumpa (addigra megérkeztek a hópelyhek – és szüleik). Vettem három nagy levegőt, és a zsibvásár közepéről kitaláltam a megoldást: Alexet telefonon igazítottam útba Lola régi balettcipője felé, és kérvényeztem, hogy siessen a színházba, megvigasztaltam a gyereket, beöltöztettem, megfésültem – és közben lenyugodtam. Jöhet a menet.

A tapspróbát Robi bácsi, a rendező jelentette be. A gyerekemet kézen fogták a többiek és behúzták a színpad mögé, ahol elvegyült a színes ruhás, izgatott masszában. A szülei persze csak a kicsiknek voltak ott, ők – velem egyetemben – ott rágták a szájuk szélét a kulisszák mögött, takarásban. Ahogy a félelmetes hangú, majdnem kétméteres, szakállas Robi bácsi kitalálta a tapsrendet, figyeltem a lányomat. Ránézésre pontosan olyan volt, mint a többiek. Valahol a kislány és nagylány között félúton, bizonytalan tekintettel, a rendező dörgedelmétől megrettenve kapaszkodott a két mellette álló kezébe. És nem mosolygott. Amikor az ovisokra került a sor, két nagyobb lány megfogta az első kis táncos kezét és behúzta a színpadra a gyerekkígyót. Félszegen meghajoltak, aztán kimentek a másik oldalon. Addigra Lola nagy kék szeme gyanúsan csillogott…

Még mindig a díszlet mögött, hogy senkit se zavarjak, átverekedtem magam a másik oldalra. A lányom éppen kétségbeesetten nézegetett körül, mint kiderült, engem keresett a szemével – még mindig görcsösen szorítva két sorstársa kezét. A nagyobbak már magukra hagyták őket, a kicsik meg persze nem tudták, mit csináljanak. Lefejtettem Lola ujjait az idegenekről. Amikor kezembe fogtam a kezét, éreztem, hogy nincs minden rendben. A tenyere úszott a jéghideg verejtékben. Szinte észrevétlenül mászott föl az ölembe, a nyakam köré fonta a karját, a lehelete is hideg volt – és szaggatott. „Baj van?” – kérdeztem tőle. „Mama, ez itt olyan félelmetes. Robi bácsi… és az a sok ember ott lent… a színpad, a függöny… Nem szeretnék fellépni. Nem szeretnék szerepelni. Menjünk, nézzük meg a daddyvel a Diótörőt!”

Tanácstalanul álltam, karomban húsz kiló tündéri rettegéssel. Az élet persze pörgött tovább körülöttünk. Robi bácsi épp akkor jött ki a színpadról, tekintetünk egy pillanatra találkozott. „Azt hiszem, kicsit megijedtünk” – súgtam neki, mintegy feloldozást várva. Hiába: „Hja, hát ez semmi az igazi színházhoz képest!” – dörögte vissza kőkemény arckifejezéssel. Abban a pillanatban megvilágosodtam. Egy sor kérdésre találtam meg a nagyon egyszerű, egyértelmű és zsigerien őszinte választ. Akarom én, hogy a gyerekem olyat csináljon, amitől ennyire retteg? Nem. Valóban olyan fontos, hogy ötévesen föllépjen? Nem. Kevesebb lesz attól, ha nem szerepel? Nem. Összeomlik nélküle a Diótörő szereposztása? Dehogy. Lehet úgy teljes életet élni, hogy valaki csak a nézőtér oldaláról lát színpadot? Naná. Hát akkor menjünk a daddyhez.

Képtelen vagyok szavakba önteni Lola megkönnyebbülését. Azt hiszem, fültől fülig ért a mosolya, amikor leültünk az apja mellé. Alex alaposan meglepődött, amikor kezdés előtt öt perccel mindketten megjelentünk. Intettem neki a fejemmel, próbáltam szavak nélkül elmondani, mi történt. Megértette. „Megnézzük az előadást, Lola?” – kérdezte a lányától. „Igen, daddy. Tudod, én nagyon szeretek balettra járni. Imádok táncolni. De csak akkor, ha ti hárman látjátok: a mama, Ringo és te.” Így aztán hármasban néztük a Diótörőt, amit Lola végigdalolt az ölemben. És két fülmorzsolás között időnként a fülembe súgta: „Köszönöm, mama. Köszönöm.”

Kételyek, szorongás, önmarcangolás – ki az ablakon. Lolából nem lesz szalonna. Vagyis: balettművész. Most legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy a színpad nem az ő közege…