Van valamilyen tudományos alapja annak, hogy egyes Waldorf-iskolákban a balkezes gyerekeket „átszoktatják jobbkezesnek”? Régebben olvastam Vekerdy Tamástól, hogy ő ezzel a gyakorlattal egyetért. Miért? (CsillagViki)
 |
| Fotó: Szeberényi Adrián |
Ami a Waldorfot illeti: nem támogatok semmiféle erőszakos átszoktatást.
Az írás nem hagyományos tevékenység, és nagyon óvatosan, szülői egyetértéssel meg lehet próbálkozni azzal, hogy bár a gyereket meghagyjuk minden tevékenységben balkezesnek, az írást lassú ismerkedésben próbálja jobb kézzel kivitelezni.
A Waldorf-iskolában az írást amúgy is festés, formarajz, kézimunka stb. előzi meg, és a gyerekek a saját írásukon tanulnak meg olvasni.
A „nehezen kezelhető” gyerekek gyógyszerezését mennyire támogatja? (Úgy olvastam, hogy támogatja.) A kérdésem lényege: csak végső eszközként, nagyon súlyos esetben ajánlja a gyógyszeres terápiát vagy enyhébb esetekben is? (CsillagViki)
Ami a gyerekek gyógyszerezését illeti, csak annyit mondanék, hogy nem vagyok dogmatikus elvi ellensége minden gyógyszerezésnek, ahogy természetesen nem támogatom a „mindenre azonnal gyógyszert és minél erősebbet” felfogást sem.
A különböző magatartászavarok esetében, melynek hátterében hiperaktivitás áll, és ez már orvosi kérdés, igenis helyén való bizonyos gyógyszerezés, sokat segít a gyereken és nem sodródik az esetleges kamaszkori öngyilkossági kísérletek felé.
Hogyan telik el egy napja? (Ittésmost)
A napom jelenleg még sok futkosásban telik, ami egyrészt jó, mert dolgom van, másrészt kicsit túlzottan kifelé fordít. De ifjúkorom úgy telt el, hogy nem sok mindent lehetett csinálni, úgy látszik, ezt most pótolom.
A barátai hány éves korától ismerik Önt? (Ittésmost)
Ifjúságom legközelebbi barátai sokfelé széledtek. Van, aki külföldön él, van, aki már „elment”, van, aki egészen más felfogást képvisel, mint ami valaha összekötött minket.
Akikkel jelenleg leggyakrabban találkozom a családomon kívül, azok valamilyen formában itt vagy ott munkatársaim.
Úgy látom, általános, hogy a baráti társaságok feloszlottak, kávéházi törzsasztalok nincsenek. Ez nagy kár.
 |
| Fotó: Szeberényi Adrián |
Mit tart a mai pergős világban a legfontosabb értéknek? (Ittésmost)
Azt hiszem, „legfontosabb érték” nincs, csak értékek vannak, ha mégis mondani kellene egyet, az a valódi, érzelmi jelenlét a saját éltünkben, és a hozzánk közelállók életében egyformán.
Segítséget kérek egy konkrét esetben: A kisgimnazista gyermekem iskolai közösségében történt meg tanítási időben az, hogy néhány diák energiaitalos üvegből fogyasztott alkoholt, nem is kis mennyiségben. A gyermekem mélységesen felháborodott rajta, bizalmasan el is mesélte a történteket nekem, én azonban szülőként – minden ígéretem ellenére, bár az eset hallatán is a nemtetszésemet fejeztem ki – az iskolában dolgozó pedagógushoz, osztályfőnököz fordultam a tudta nélkül, aki az iskola vezetésével megtette a szükséges intézkedéseket.
Az érintett két diák azóta oknyomozást tart: „Ki volt az, aki beköpött minket?” alapon, a gyermekem retteg, hogy fény derül arra, hogy én jártam közbe ebben az esetben, és kiközösítik őt az amúgy sem túl összetartó osztályból. (Ittésmost)
Legközelebb ne szóljon az osztályfőnöknek, bírja ki a feszültséget, amit ez a hallgatás magában okoz. Én ezt megmondanám a gyereknek is, hogy ilyen nem fog többet előfordulni, hogy ha ő valamit rám bíz, és én ígéretet teszek, mégis továbbadom.
Ha maguk nem isznak, és a maga folyamatos szorongása az alkoholizmus rémképét nem vetíti folyton maga elé, és a gyerek érzelmileg jól volt eddig beágyazva a családba, és most kamaszkorában megkapja a kellő szabadságot, akkor lehet, hogy megkóstol ezt-azt, ettől nem szabad nagyon megrémülni, de jósolható, hogy nem lesz függő.
A 10 éves fiam évek óta rágja a körmét. Tudom, ennek lelki oka van, és meg kell keresnem az okot és meg kell szüntetnem, de ez nem egyszerű. Régebben a férjem szigorúbb volt hozzá a kelleténél, ez azt jelentette, hogy túl sokat várt el tőle, de szerencsére belátta, hogy ez szükségtelen, és azóta sokkal könnyebben veszi. Viszont a fiam nem hagyta abba a körömrágást. Ha kérdezem, miért, azt mondja, unatkozik. Egyébként egy kifejezetten jóeszű, érdeklődő, aktív, barátságos, egészséges gyerek. Az iskolában is minden rendben van, népszerű gyerek, sok barátja van. (5 éves korában jöttünk külföldre, a nyelvet már tökéletesen beszéli.) Az édesapjával semmi kapcsolata nincs, soha nem is kérdez róla. A férjemet nagyon szereti. Két kistestvére van, akikkel nagyon jó a viszonya. Ha leírná a véleményét, nagyon megköszönném. (edoa)
Nem nagyon van mit tenni. Egy esetleges, barátságos pszichológusnál heti legalább három alkalommal létrejövő úgynevezett ventilláló, a belső gondokat, feszültségeket megszellőztető kapcsolaton kívül, ha ezt a gyerek is akarja.
Elég sok minden feldolgoznivalója van: a válás, az apa, az egykor szigorú nevelőapa, a két kistestvér stb. (Előfordulhat, hogy a pszichológushoz járás idején a gyerek egyszer csak „rosszabb” lesz. Ez azt jelenti, hogy felszínre bukkantak olyan rejtett feszültségek, amelyek eddig kimondhatatlanok voltak, és megindult a feldolgozás. Ezt ki kell bírni. Sok jelentős felnőtt is titokban vagy félig titokban időnként rágja vagy tépdesi a körmét. Ez nem bizonyult akadálynak a pályafutásukban.)
Mikor dőlt el Önben, hogy a pszichológia az, amit egész életében szeretne csinálni? Mit szóltak a szülei a döntéséhez? (duma)
 |
| Fotó: Szeberényi Adrián |
Hétéves koromban gyerekorvos szerettem volna lenni, mert annyira lenyűgözött a mi gyerekorvosunk, aki úgyszólván egy varázsló volt, vagy legalábbis én úgy éreztem. Aztán tizenegy éves koromtól költő. Így lettem aztán gyerekpszichológus és író. Persze előbb a kamaszkor idején úgy gondoltam, hogy elsősorban „szabad ember” szeretnék lenni, ahogy ezt a Pármai kolostor című filmben egy bemutatkozó zseniális csavargótól hallottam, és ez a vágyam még ma sem múlt el teljesen.
Apám kívánságára jogot végeztem, de jogász soha nem voltam. Kalandos úton, amiről itt-ott már sokat meséltem, egy gyerekekről szóló újsághoz kerültem, és akkor végeztem el a pszichológiát, mert a munkaadóm kötelezett rá. Mire befejeztem, már harminchárom éves voltam.
Ranschburg Jenő tanár úrral milyen szoros volt a kapcsolatuk, és hogy viselte az elvesztését? (duma)
Ranschburg tanár urat eleinte csak távolból ismertem, az ő jó barátai közül sokan voltak az én barátaim, közeli ismerőseim (Montágh Imre, Popper Péter). De sűrűbben csak az utóbbi években találkoztunk, amikor mindkettőnk könyveit a Saxum Kiadó kezdte kiadni.
Volt olyan páciense, akinél kudarcot vallott mint pszichológus? És, ha igen, ez hogy érintette önt? (duma)
Szerintem volt páciensem, akivel kudarcot vallottam, elsősorban azok a felnőttek, akiket nem tudtam lebeszélni arról, hogy hozzám jöjjenek terápiába. De ők engem nem érdekeltek, míg a gyerekeknél mindjárt látok és érzek valamit, és jelenlétükben nem unatkozom, addig a felnőttek a terápiás kapcsolatban hidegen hagynak, velük szemben egyértelműen tehetségtelen vagyok.
