 |
11 jó tanács, amit szülőktől kaptunk – hiába |
„Nemrégiben egy bevásárlóközpont előtt hagyta a gyermekét egy anya. Többen néztük végig, ahogy eltűnt az épület sarkánál, miközben a gyerek ott álldogált és sírt. Toporogtunk. Vajon mit tegyünk? Simán itt hagyta a kislányt úgy, hogy az már nem is láthatta. Egy apuka utánaszaladt és közölte: azonnal jöjjön vissza, mert a kislány egyedül álldogál az út szélén, még a végén elüti valaki. A nő teljesen kiakadt, hogy mit képzel, ez is a nevelési módszer lényege.”
Erika, 36
„Szülinapi zsúrra vittem a fiamat, és mivel nekem dolgom volt és ismertem is a szülők többségét, azt meg pláne, akihez vittem, otthagytam, gondoltam, majd érte jövök két óra múlva. Amikor visszaértem, a gyerek közölte, hogy többet nem jön ide. Kérdeztem, mi történt. Azt mesélte, hogy az egyik szülő ráütött a kezére, mert felvett egy süteményt, de meggondolta magát és mégsem kérte, visszatette a tálra. A nő közölte vele, hogy ilyet nem csinálunk és ráütött a kezére. Nem tudom, mit képzel. Az, hogy rászól, oké. De miért üt rá más gyerekére? Amikor felelősségre vontam, azt mondta, hogy ez valóban nem az ő dolga lett volna, de mivel én nem nevelem rendesen, így kénytelen volt ezt tenni.”
Viki, 29
„A kisfiammal egyszer úgy mentünk vásárolni, hogy már alvásideje lett volna, de kicsit megcsúsztunk az idővel, viszont mivel útba esett a hely, nem akartam visszamenni később. Persze Dani fáradtan már kezelhetetlen volt, mindent akart, kivéve szót fogadni. De nem szoktam megütni, pláne nem »nagyközönség« előtt. Már sorban álltunk, elég sokan voltak, a polcon meglátott egy csokit, amit mindenáron meg akart vetetni. De persze addigra már a kosár tele volt egyébként »felesleges« cuccokkal, csak a béke kedvéért, amiket egyébként, ha nincs velem, biztosan nem vettem volna meg. Erre már azt mondtam, hogy legközelebb, mert anyának már nincs pénze. Nem hagyta annyiban, éktelen üvöltésbe kezdett, majd földre dobta magát. Próbáltam beszélni vele, de a visítástól el sem jutott hozzá egyetlen szó sem. Erre egy idős házaspár elkezdte mondani, hogy miért hagyom, hogy itt üvöltsön a gyerek, miért nem keverek le neki egyet, majd megtanulná, hogy nem rendezünk jelenetet ott, ahol mások is vannak. Teljesen kiakadtam. Hogy jönnek ahhoz, hogy azt kérjék: verjem meg a gyerekem, csak azért, mert ők nem bírják, ahogy üvölt? Nekem is kellemetlen volt, néha nem egyszerű a gyerekekkel szót érteni, de nem hagyom, hogy mások mondják meg, hogy mit és hogyan csináljak.”
Ildi, 32
„Egy kerti partira voltunk hivatalosak, ahol sok, a kislányommal hasonló korú gyerek volt. Fanni nem szokott jelenetet rendezni, de itt nem körülötte forgott a világ, így aztán valahogy fel kellett keltenie a többiek figyelmét. Elkezdte piszkálni a többieket, de azok nem hagyták magukat, és ahogy ez lenni szokott, sírás lett a vége. A gyerekem annyira belelovalta magát a dologba, becsukta a szemét és üvöltött, hogy senki sem zökkenthette ki. Na az egyik apuka ezt nem nézhette tétlenül, felkapta a lányomat és ráfújt az arcára, és egy teli pohár ásványvizet loccsantott a képébe. A lányom annyira meglepődött – bevallom én is –, hogy eszébe sem jutott többet ilyet csinálni. Én hálás vagyok, mert ha csak a szikrája felmerül annak, hogy hiszti jön, csak annyit mondok, hogy „víz”, már abba is hagyja.”
Brigi, 28
„Zalán és Bence égetnivaló gyerekek, de nem szemtelenek, csak életrevalóak. Mindig minden csínytevésben benne vannak, és persze az ötletekért nem mennek a szomszédba. Kitalálták, hogy a szomszéd falát megdobálják homokkal, és élvezték, hogy a homok megtapad a falfelületen. Azt játszották, hogy ki tud olyat dobni, ami nagyobb nyomot hagy. Persze sikerült a nyitott ablakon is betalálni, ahol a szomszéd fürdőszobája volt. Nem tudom, hogy mennyi homok talált be, de persze őrjöngve jött a szomszéd és áttessékelte őket takarítani. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatott a két gyereknek, de azóta szó szerint megjavultak – legalábbis ilyen durva dolgot nem művelnek. A srácok csak annyit mondtak, hogy a bácsi elkezdett történeteket mesélni, és hogy jó fej volt, nem bántotta őket. Hát valamit tudott, amit én nem.”
Ildikó, 36
„Néha a szülők sokkal rosszabbak, mint a gyerekek. A kedvencem az volt, amikor a szülő sértődött meg és hátat fordítva a gyereknek, otthagyta a buszmegállóban. Nem tudom, hogy mi történt, mit mondhatott a gyerek, de nem lehetett több 10 évesnél. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdi hangosan kiosztani az anyja mindenki előtt, majd sarkon fordul, és az akkor beérkező buszra felszáll. A gyerek sírni kezdett és futott utána kiabálva, de közben a buszvezető bezárta az ajtót. A gyerek már visított, amikor az ott állók elkezdték ütni az ajtót, hogy nyissa ki. Egy férfi szó szerint lerángatta a nőt, és többen nekiszegezték a kérdést, hogy hogyan tehet ilyet és különben is mit gondol. És még a nő volt felháborodva, hogy nem kell neki jó tanács, ezzel a gyerekkel így kell bánni. Hát legszívesebben felpofoztam volna.”
Csilla, 35
„A fiam két osztálytársa átjött játszani. Nálunk rend van, és nem eszünk például a nappaliban, főleg nem rohangálva. Kértem őket, hogy ha esznek, akkor azt a konyhába tegyék. De nem voltam kemény, szépen kértem, annyira rossz mások gyerekére bármilyen módon rászólni. Nem tudom, hogy otthon náluk mi a szokás, de azt sem szeretném, ha a mi lakásunk lenne percek alatt szemétdomb. Van elég dolgom, minthogy mások után takarítsak. Először még megfogadták a tanácsot, aztán csak láttam, hogy nekiindulnak a sütivel és maszatos szájjal és kézzel. Persze hogy kiakadtam. Újra kértem, de úgy néztek rám, mintha a Holdról jöttem volna. Gondolom mondhatták otthon, mert szinte „menekül” előlem az anyuka, és azóta elfelejtett köszönni is. Pedig hangsúlyozom: szépen kértem. Aztán megkérdeztem a fiamat, hogy amikor ő ment hozzájuk, akkor mi volt. Azt mondta, hogy ő volt az egyetlen, aki az asztalnál megette, a többiek rohangáltak tele szájjal, piszkosan. Nem tudom. Szerintem el kell fogadni, hogy ahány ház, annyi szokás és nem nevelni akartam a más gyerekét, mindössze megkértem őket, hogy nálunk ne így csinálják.”
Erika, 36
„Én kivagyok tőle, ha valaki beleszól abba, ahogy a gyerekeimet nevelem. Szerintem senkinek semmi köze hozzá, sőt inkább a saját háza táján »sepregessen«. Mert általában kiderül, hogy aki a leginkább osztja az észt, annak a gyerekei teljesen kezelhetetlenek, csak nyilván nem veszi észre, mert elfogult. Én például kerültem mindig is a játszótereket azokban az időpontokban, amikor a többi kismama előszeretettel mászkált arra, mert mindig mindenki annyira okos volt, hogy rossz volt hallgatni. És valamiért mindig szükségét érezték, hogy az én gyerekemet is fegyelmezzék, persze többnyire olyan szituációban, amikor az ő gyerekük piszkálta az enyémet. És ha szóvá tetted, akkor egyből jött »a tiéd kezdte, láttam”, vagy a „hát ha te nem szólsz rá, kénytelen vagyok én” stb. Én pedig azt gondolom, hogy velem kéne megbeszélni, mielőtt a gyerekemnek esik. Sosem csináltam ilyet senki gyerekével.”
Márti, 37
„Anyukám gondolja mindig azt, hogy nem csinálom jól a gyereknevelést és néha még a gyerekek előtt is mondja. Sosem volt maradéktalanul jó a viszonyunk, de nem gondoltam, hogy ilyen lesz majd nagymamaként. Állandóan felülírja, amit mondok, következetlen, mindent megenged, és amikor szólok, azt mondja, hogy ezt így kell, velem és a testvéremmel is így csinálta, és »nézd meg, milyen jó fej lettél!« A probléma leginkább az, hogy ha azt mondom például, hogy pakoljanak el a szobájukban, akkor anyukám jön és mondja: »hagyd őket játszani, majd elpakolnak máskor, az a jó, ha gyerekszoba tele van mindenhol játékkal«. Vagy ebédnél rájuk szólok valami miatt, anyukám egyből mondja, hogy »hagyd már őket enni, ne szólj mindig rájuk!«. Nem vagyok kukacos és tényleg csak akkor szólok, amikor már tényleg úgy érzem, hogy muszáj, azt már nem lehet hagyni. Hiába beszéltem többször is anyukámmal, hogy ne vágja alá a tekintélyem a gyerekek előtt, mintha a falnak beszélnék.”
Csilla, 35
