“Sokkal felnőttebb lettem”

Sztankay Ádám: Korához képest korán vonult nyugalomba.
D. Tóth Krisztina: A látszat csal. Csak annyi történt: jött egy pont az életemben, amikor szembe kellett néznem önmagammal. Például azzal: tévésként elégedett vagyok-e szakmai feladataimmal? Érnek-e annyit, amennyi időt elvesznek a családomtól? A válaszokból az jött ki: nem vagyok igazán boldog. Lépni kellett.

Sz. Á.: Ami a tévézést illeti: ha ráunt a hírműfajra, biztos akadna más feladat.
D. T. K.: Talán úgy is lesz. De még korai beszélni róla.

Sz. Á.: Nem marasztalták?
D. T. K.: De.

Sz. Á.: Hasonló tömörséggel mondott nemet? Mint egy komoly, személytelen, profi híradós?
D. T. K.: Döntéseimben is van szenvedély, érzelem. Amikor elkezdtem műsort vezetni, éppen az okozott problémát, hogy megfeleljek a vélt vagy valós elvárásnak: szenvedélytelenül, hidegen kell alakítani ezt a „szerepet”. Az igazi karakterem pont az ellenkezője mindennek. Ám csak hosszú évek után mertem a képernyőn is többet adni önmagamból. Jelezni, ha engem is megrendít vagy örömmel tölt el egy hír. Persze vékony a jég: profiként nem lehet túllépni bizonyos határokat a képernyőn.

Sz. Á.: És képernyőn kívül? Szenvedélyek okán jött a korai válás, újabb házasság?
D. T. K.: Ezek összetettebb dolgok, ráadásul privát életem részei. Minden úgy volt jó, ahogy történt. Sok mindent tanultam az első házasságomból.

Sz. Á.: Cikkeiből tudható: korán elvesztett édesanyja is elvált. Aki ugyanakkor a legjobb barátnője volt. Tőle nem lehetett bizonyos párkapcsolati dolgokat eltanulni?
D. T. K.: Vannak, amiket nem. Ezt a gyereknevelés kapcsán is tapasztalom. A szüleim sok mindent jól csináltak ezen a téren, de mint mindenki, ők is elkövettek néha hibákat. Utóbbiakat igyekszem elkerülni, csak nem mindig sikerül. Akkor veszem észre, amikor például próbálom a lányomat fegyelmezni, és egyszerre „jön ki a számon” anyám és apám.

Sz. Á.: Válásuk mekkora sebet okozott?
D. T. K.: Tizenhat évesen messze nem voltam annyira felnőtt, mint sok mai tinédzser. Már csak ezért is rendesen „megzakkantam”. Ráadásul anyu barátnál is több volt, igazi lelki társam. Okos, érzékeny, erős nő. Tanár volt, akiért a diákjai is rajongtak. Ma már persze látom a hibáit is, de azoktól még szerethetőbb. Mindenesetre a válásuk idején ez a példaképszerű nőalak hirtelen nagyon sebezhetővé lett. Önmaga árnyékává, szinte karikatúrájává vált. Nem tudtam mit kezdeni a változással. Anyu viszont, ha nem is tudatosan, de tőlem várta, hogy támasza legyek. Miközben én is össze voltam törve. Voltak vitáink, veszekedéseink. Végül világgá mentem, de a kaposvári vasútállomásról visszafordultam. Azután anyu „megrázta” magát, és így mindketten újra összerakhattuk magunkat.

Sz. Á.: Ha jól sejtem: nem az édesanyja akart elválni.
D. T. K.: Ez az ő történetük, nem adnám ki minden részletét. Az nem titok, hogy haragudtam apura. De testvéremmel együtt az elmúlt évtizedekben sok olyan leckét kaptunk, amelyekből megtanulhattuk: családon belül nem szabad haragot tartani. Egyre kevesebben leszünk, és ha marad közben a harag, egyre magányosabbnak is érezzük magunkat.

Sz. Á.: Anyai nagynénje színművész, Kútvölgyi Erzsébet. Ő tudott segíteni a rázósabb időszakokban?
D. T. K.: Nekem is sokat segített azzal, hogy anyunak segít. Láttam, van mellette egy erős nő, és akkor nekem nem kell annak lennem. Bár nem volt egyszerű: Zsike Budapesten él, mi pedig Kaposvárott laktunk. Azért erős kötelék volt közöttük – a kapcsolatuk minden ellentmondásával együtt.

Sz. Á.: Abban milyen ellentmondás rejlett?
D. T. K.: Lánykorukban anyu színésznő akart lenni, Zsike nem akart színésznő lenni. Ez a történet búvópatakként kísérte őket később is.

Sz. Á.: Családi történeteiből kitelne egy regény. Nem fog hozzá?
D. T. K.: Nagyon készül kifelé, de van egy történet, amit előbb fel kell dolgoznom magamban. Egyelőre az is halálfélelmet okoz, ha belegondolok: egyszer neki kell kezdenem megírni. Már csak a szeretteim iránt érzett felelősség miatt is.

Sz. Á.: Lánya, Lola viszont évek óta ott van a „papíron”, százezrek szeme előtt.
D. T. K.: Történetei egyrészt saját életünk történetei a férjemmel. Másrészt: nem írtam meg mindent.

Sz. Á.: Lola tudja, hogy híresség lett?
D. T. K.: Nem mondanám hírességnek. Nem hordoztuk fotózásokra, tévéstúdiókba. Annyit tud, hogy újságíró vagyok, és mivel őt szeretem a világon a legjobban, rá gondolok legtöbbet, róla írok leggyakrabban. Amúgy teljesen normális, öt és fél éves gyerek. A falunk óvodájába jár, a Barackfa csoport oszlopos tagja, és nem egy kicsike sztár.

Az interjú folytatását elolvashatod Nők Lapja Évszakok nyári számában!