A hír: Heti 70 órát dolgoznak a főállású anyukák. A család és az otthoni teendők ellátása mellett alvásra napi 6, önmagukra pedig alig 1 órájuk marad a háztartásbeli nőknek. Az egyik brit mobilszolgáltató háromezer érintett bevonásával végzett felméréséből kiderült az is, hogy a főállású anyák a legtöbb időt takarítással, főzéssel és a gyerekeik ellátásával töltik. A kutatók kiszámolták, hogy ha az anyukákat fizetnék az elvégzett munkáért – ugyanazzal az óradíjjal, mint amennyit a takarítónők, bébiszitterek kapnak a szigetországban –, akkor évente 37 000 fontot, azaz nagyjából 11 millió forintnak megfelelő összeget keresnének.
Természetes, hogy bizonyos életszakaszokban egyes szerepeink dominánsabban vannak jelen. A szerelmes nőnél a „vénuszi nő”, a diákévekben a „barátnő” (egyáltalán a közösség, barátkozás), nagyobb jelenlétet követelő munkaperiódusokban a „dolgozó nő”, és amikor kisgyerekünk van, akkor az anyai minőségben betöltött szerepünk lesz meghatározóbb.
Mindezek ellenére (és mellett) azt gondolom, hogy a teljes élethez elengedhetetlen a szerepeink között való tudatos egyensúlyozás. Alapvető szerepeink a következők (Új egyensúly című könyvemben erről részletesen is írok): 1. feleség / vagy élettárs (és háziasszony) – férj / vagy élettárs 2. anya – apa 3. vénuszi nő – marsikus férfi 4. főpapnő – főpap (spirituális én) 5. barátnő – barát 6. dolgozó nő – dolgozó férfi 7. gyermek én 8. embertárs és mindezt kiegészítem a 9.-kel: kreatív én.
Az 1-es pont párkapcsolatra utal, de akár párkapcsolatban, akár egyedül élünk, ha ezen szerepeinkből bármelyiket is hagyjuk elsorvadni, onnantól esélyünk sincs a teljes életre. Márpedig arra születtünk! Kinél-kinél egyénileg változó ezek aránya (hisz mind mások vagyunk, ráadásul különféle életperiódusokban), de bizonyos módon és arányban optimális mindegyiknek jelen lennie az életünkben. (Nemcsak az élheti meg az anyáskodást vagy apaszerepet, akinek van gyereke.) A táboraimban ezen szerepek jelenlétének vizsgálatát házi feladatnak is kérem, utána dolgozunk is vele. Ugyanis nagyon sokszor láttam annak a következményeit, amikor egy adott szerepszemélyiség el kezdett sorvadni vagy már el is sorvadt. Többször láttam, milyen az, amikor egy felnőtt lemond a baráti kapcsolatok ápolásáról és nincsenek barátai. Nincs elképzelése a munkájára vonatkozóan, vagy nem szereti a munkáját, amikor az illető soha nincs egyedül, mert valójában retteg önmagába nézni (a főpap(nő)i én hiánya) és hallani sem akar arról, hogy létezik lélek, vagy már annyira aláásta az önbizalmát a saját nőisége vagy férfiassága terén, hogy el sem tudja hinni, hogy ő lehet vonzó. És ezek elég tipikus hibák.
Két gyermekem nagykorúvá válásának útján nagyon sokszor meglepődtem, hogy asszonytársaim mennyire hajlamosak arra, hogy hagyják magukat „elanyásodni”. Alaphiba! Már az óvodába hordásnál gyakorta kikerekedett a szemem, hogy hogy engedheti meg magának egy nő, hogy ennyire elslamposodjon, de az igazi döbbeneteket úgy az általános, mint a középiskolai évek szülői értekezletei hozták. Az az anya, amelyik elengedi a vénuszi énjét, az nem tiszteli igazán a férjét sem. Még a sarki közértbe sem megyek le kinyúlt pólóban és edzőnadrágban, zsíros, lenőtt hajjal, nemhogy az előtt a férfi előtt nem jelenek meg így, aki a kedvesem, szeretőm, akire vágyom, és vágyom, hogy vágyjon rám! És ez nem pénz, hanem döntés kérdése. Egy olyan dolog, amiért nap mint nap muszáj tenni. Ez természetesen vonatkozik a férfire is.
De mindezek közül a legfontosabb, az elsődleges, hogy rálássunk saját magunkra! Ez csakis csendben és egyedül lehetséges. Hogy eljussunk arra a pontra, hogy kívülről lássunk rá az életünkre, és merjük meghallani a belső hangot, hogy éber döntéseket hozhassunk. Ugyanis minden véglet végletet szül. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy a mártír anyáktól mentsen meg mindenkit az Isten! Úgyhogy ha a válaszadók több mint fele bevallottan vágyik arra, hogy valamivel több ideje jusson saját magára, akkor jó lenne önmaguk (és ezáltal a családjuk) miatt időnként önzőbbnek lenni, hogy ne később igyák meg az egyensúlytalanság levét.
