A játszótér napközben a kismamák és a gyerekek birodalma. Nyugalom van, madárcsicsergés és közösségi élet, nagyobb izgalmat főleg az okoz, ki ér oda hamarabb a megüresedett hintához. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a fehér holló: az apuka, szerda reggel 9-kor.
Tíz nővel beszélgetünk arról, miért a férjük maradt otthon a gyerekkel, mik a tapasztalataik és anyaként hogyan élték meg ezt az időszakot.
Kiegyenlítődtek a viszonyok
Hirlemann Gabriella, 34
Nem kérdés, hogy a gyerek az édesanyjával legyen otthon az első évben. A mai világban viszont a klasszikus szerepek eltolódtak, nálunk is az a helyzet (mint sok más családnál), hogy nem az apuka keres több pénzt. Lehetőségem volt visszamenni dolgozni, a gyereket viszont nem akartuk egy év után bölcsődébe adni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a férjem örömmel vállalta a dolgot minden nehézségével és szépségével. Nagyon tisztelem ezért. Amikor a gyerek beteg volt, nem tudtam megtenni, hogy ne maradjak vele, de ez nem jelenti azt, hogy a férjem ne tudta volna megoldani azokat a helyzeteket is. Kivételes a kapcsolatuk és egyenrangú. Kiegyenlítődtek a viszonyok, a férjem is megismerte azt az oldalát az életünknek, amiből korábban kimaradt, én pedig nem maradtam le semmiről. A gyerek megcsinálja ugyanazt délelőtt és délután is. Az együtt töltött minőségi idő fontosabb, mint ha anyuka otthon van, egész nap teszi a dolgát, lestrapált, és nem jut elég figyelem a gyerekre.
Amikor veszel egy autót, egy csomó olyat látsz utána. Erre a helyzetre is igaz: a környéken legalább négy-öt apuka van, aki itthon maradt a gyerekkel. Ez már nem ciki.
„Klassz, amit a férjem csinált”
Dósa Andrea, 43
Karrierista típusú nő vagyok, teljesen más karakter, mint a férjem. Az ellentétek vonzzák egymást, ez nálunk nagyon igaz. Magától alakult úgy, hogy amikor megszültem a picit, ő kelt föl hozzá éjszakáról éjszakára. Feltettem a kérdést, hogy ezek szerint ezt folyamatában is csinálná-e, ő pedig igent mondott. Most húszéves a nagyobbik fiam, tizenkettő az egy szem lány, a legkisebb gyerek pedig hat. Már a lánnyal is nagyrészt a párom volt otthon. És érdekes: a habitusom, a hirtelenségem a legnagyobb gyerekben megvan, a két kisebbik a férjem nyugodtságát, csendességét követi. Látszik rajtuk, hogy a férjem foglalkozott velük sokáig. Nagyon apásak, bennem a szigorúságot, fegyelmet látják, félnek hozzám apró problémákkal jönni. Azt gondolom, nagyon klassz, amit a férjem csinált. Imádom őt is és a gyerekeimet is. De ami hátrány, az éppen az, hogy a mai világban nélkülözhetetlen rátermettséget, boldogulást kevésbé látom a kisebbekben. Úgy gondolom, másképp alakult volna, ha én maradok itthon velük, hiszen az első három év nagyon meghatározó. Ma mégsem döntenék másképp, a mi életünk így kerek.
„Kicsit féltem”
S. Zsuzsanna, 29
Három kicsi gyerekünk van. A két fiúval még én voltam itthon, lányunk hét hónapos korában mentem vissza dolgozni, és férjem maradt a két kisebbel. Tanár vagyok, hosszú kihagyás után egy közeli gimnáziumban helyezkedtem el, ahová sok szállal kötődünk. Kicsit féltem tőle, hogyan fogom megállni a helyem, de a férjem határozott volt, biztatott. Afelől, hogy ő elboldogul-e majd, nem voltak kétségeim, kislányunk miatt nem aggódtam. A szoptatás zavartalan volt: a távollétem közel fele a délelőtti alvás idejére esett az első időben. És ma is, amikor hazaérek, gond nélkül átkapcsolok anya-üzemmódra. Szenzitíven figyelem a gyerekek rezdüléseit, nem vettem észre változást, romlást főleg nem. Nagyon jó nekik, hogy a korai években két szülővel lehetnek. Férjem vezet, én nem, úgyhogy vele mobilabbak is, jobban tudnak kirándulni. Csak a zenebölcsi maradt el. Nem tudta magát rávenni a férjem, hogy egyedüli kispapaként bemerészkedjen a sok anyuka közé. Nagy változás nincs, ő korábban is elismerte a munkámat, de ha a baráti kör ugratja, hogy otthon lógatja a lábát, keményen visszaszól, hogy a gyed igenis munka!
„Nem volt más kiút”
C. Borbála, 32
Férjemmel szabadúszóként dolgozunk. Nekem valamivel jobban megy a szekér, úgyhogy ha én maradok itthon, az a stabil jövedelem elvesztését jelentené. A fiunk könnyű és nagyon alkalmazkodó gyerek, a férjem pedig tud bánni vele. Nyugodtabb, lazább, nem aggódik feleslegesen. A gyermekem pedig boldog, jó hangulatú. Négy hónapos volt, amikor visszamentem főállásba, naponta négyszer szoptattam, és a munkahelyemen is fejtem le tejet. Az első boldog hetek elteltével úgy éreztük, az állandó készenlét meghaladja az erőnket. Pánikba estem, nagyon megbántam, hogy hamar munkába álltam, de a fenyegető anyagi problémák miatt nem volt más kiút. Próbáltam tökéletesen helytállni, de már a háztartásvezetésnél kudarcot vallottam. A munkám otthoni felkészülést is igényel, bent meg az éjszakázásoktól fáradtan dolgoztam. A kimerültség gyakran okozott pánikrohamot, volt, hogy kóvályogtam az utcán és bőgtem. A helyzet sokat javult, az együtt töltött sok boldog óra nagyban kárpótol, de ma is bánom, hogy teljes állásban dolgozom a gyerek mellett.
„Pihenésnek fogta fel”
Szabóné Juhász Klára, 42
1995 őszén maradt itthon először a legnagyobb gyerekünkkel a párom. A gyerek kétéves elmúlt, és nem akartuk, hogy bölcsődébe menjen, de a döntésnek anyagi oka is volt. A következő babával az első két év után szintén a férjem volt, de már sokat segítettek a nagyszülők. A férjem közben dolgozott is itthon, vitte a vállalkozását, úgy éreztem, hogy kicsit szinte pihenésnek fogta fel a dolgot, kizökkenésnek a napi munkából. Nagyon jó apuka, az első pillanattól mindenből kivette a részét, nem volt neki semmi sem újdonság, amikor itthon maradt. A munkám nem jár napi nyolcórás távolléttel, így mindketten sok időt tudtunk a gyerekekkel tölteni. Nekem jók a tapasztalataim, de embere válogatja, nem minden férfi vállalná be, talán lenne, aki meg is ijedne a helyzettől. Akkoriban ez még inkább ritkaság volt, nem láttam magam körül hasonlót. Jó dolognak tartom, hogy együtt, felváltva tudtunk otthon lenni, megtapasztalták a gyerekek, hogy teljes a család, hogy két szülőjük van. A kisebbik fiunk fogalmazta meg ötévesen: „Nekem két anyukám van. A másik az Apa.”
„Hármas ikrekkel nem is menne másképp”
Nyerges Edit, 37
A döntésünk nagyrészt kényszer volt. 4,5 évig voltam itthon a hármas ikreinkkel, a legtöbb munkán osztoztunk a férjemmel, de aztán az ő munkahelyén az új tulajdonosok nem támogatták a családbarát szemléletet. Ez sok problémát okozott itthon, a férjemben is nőtt a stressz, nem tudott az itthoni kötelezettségeinek eleget tenni. A gyerekek már óvodások, így a férjem dolgozni is tud mellettük itthon. Anyagilag nem jártunk rosszabbul, érzelmileg és kiszámíthatóság szempontjából viszont most sokkal jobb. A férjem száz százalékig itt volt korábban is a gyerekek életében a babagondozástól kezdve a bevásárlásig, hármas ikrekkel ez nem is ment volna másképp. Nem a tipikus apuka, aki hazajön este, leül és megkérdezi, hogy mi a helyzet. Lehetőségekkel bővült a gyerekek élete: kirándulni, játszótérre, lovagolni mennek, könnyebb elvinni őket a különórákra, a jobb időbeosztás miatt a családi életünk megsokszorozódott. Sokan a mai napig furcsán néznek ránk. De én úgy érzem, ebből a nyugalomból rengeteget profitálunk, harmonikusabb az életünk.
„Lelkiismeret-furdalásom volt”
Pászka Petra, 32
Egy bank marketing-kommunikációs vezetője vagyok. Fiatalon kerültem jó pozícióba, féltettem az állásomat, nem nagyon volt más lehetőségem, mint egy év után visszamenni dolgozni. Próbáltuk úgy alakítani az életünket, hogy minél többet tudjak a kisfiammal lenni, de ezt csak késő este, kora éjjel tudtuk megtenni. Nagyon kimerítő volt. Férjem előtte is szuper apa volt, és csak még szuperebb lett. Szerintem én is nőttem a szemében, amikor megtapasztalta a másik oldalt. A helyzet közelebb hozott minket egymáshoz. Talán még jobban is csinálta, mint én: benne nem munkált az a félelem, ami az első gyerekes kismamákat gyakran földhöz veri. Kivételes a kapcsolatuk, amilyet ritkán látni. Én viszont a lelkiismeret-furdalások lelkiismeret-furdalását éltem meg, sokszor sírtam el magam a munkahelyen, úgy éreztem, elhagytam a gyerekem. A kisfiam azzal büntetett, hogy elfordult tőlem. Szerencsére a gyerekek nagyon rugalmasak, a kicsi egy idő után azt fogadta el természetesnek, amiben élt. Kiegyensúlyozott, rettenetesen okos kiskölök. Ma már újra itthon vagyok vele és a kistestvérével, és már tudom, hogy vannak prioritások az életben, amiket egyszerűen nem szabad felrúgni.
„A szoptatásra új megoldás kellett”
Szabó Leticia, 37
Három gyermekünk van, hamarosan érkezik a negyedik. Még az első sem volt útban, amikor a férjem már jelezte, szívesen kipróbálná, hogy ő marad majd itthon. Sok szempontból jobb így a gyerekeknek, mivel a férjem türelmesebb, sokkal jobb a monotóniatűrése. Én nagyon igénylem a pörgést és ingergazdagságot, amit a munkámban megszoktam. Imádom a gyerekeimet, de már az első három-négy hónap otthonlét után hiányzott a nyüzsgés. Szerencsére a cég rendkívül rugalmas, pár percre lakom a munkahelyemtől, így ebédidőben haza tudtam járni szoptatni még hónapokon keresztül. Egy babát sokszor könnyebb megnyugtatni szoptatással, a férjemnek erre új megoldásokat kellett kitalálnia, de úgy gondolom, minden mást egy férfi is ugyanúgy el tud látni, ha hajlandó rá és eléggé nyitott. Persze akadt olyan szituáció, amikor könny szökött a szemembe, például amikor együtt mentünk oviba a gyerekért, aki az apjához futott és nem hozzám. Ezek viszont természetes velejárói a dolognak, és önmagában az egész szituációt nem bántam meg, másként valószínűleg nem is vállaltunk volna ennyi gyereket.
„Erősebb a kötelék köztük”
Kulcsár Judit, 39
Azt terveztem, hogy amikor a kicsi másfél éves lesz, akkor megyek vissza dolgozni. Aztán amikor egyéves lett, felmondott a kollégám, aki addig engem helyettesített, tehát egy kényszer szülte szituációban találtam magamat. Rossz érzés volt a kisfiamat otthagyni, a nagyokkal hosszú ideig voltam otthon. De miután megtanultunk elválni egymástól, már minden gond nélkül elfogadta az új helyzetet. Ha megüti magát, hozzám szalad először, de apuka is jó, ha nem vagyok elérhető: erősebb lett a kötelék közöttük. Kis malőrök előfordultak, néha a férjem elfelejtette tisztába tenni, vagy uzsonnát adni neki, pedig a kicsi már mondogatta, hogy „hammahamma”. De alapvetően rendben mentek a dolgok. Jó ötlet, hogy van ország, ahol fél évet az anyuka, fél évet pedig apuka tölt otthon. A nőnek így nem kell teljesen feladnia a karrierjét, és a párkapcsolatát is javítja, hogy a férfi megtapasztalja a másik oldalt, hogy mit jelent otthon lenni a gyerekkel, ahelyett hogy azt mondja, „mit csináltál egész nap, miért nincs vacsora”. A következő baba úton van, valószínűleg nála is hasonló megoldás lesz majd, de még meglátjuk, hogyan alakul.
„Csak ajánlani tudom”
Barcza Ilona, 43
A helyzet legnagyobb szépsége, hogy a gyerek még láthatáron sem volt, amikor férjem kitalálta: ő szeretne majd gyesre menni, hogy sokat legyen a babával. Meglepett, de egy emancipált nő mit mondhat erre? És persze örültem is. Egy évig én voltam otthon, aztán átadtam a stafétabot. Mivel én játszom a hagyományos apuka szerepét, néha vicces szituációk érnek: elfelejtem például az óvodai kapukódot, vagy hogy pontosan milyen ruhát kell vinni. Szeretném azt gondolni, hogy a gyerekkel való kapcsolatunk nem változott, talán csak annyiban, hogy anyásabb lett. Néha még mindig engem preferál, mert az egy év szoptatás hatása nem vész el, és a kevesebb együttlét miatt én vagyok a nagyobb kuriózum. Én csak ajánlani tudom ezt a megoldást, de volt olyan kolléganőm, akinek szintén a férje maradt otthon, és aki szerint ez nem mindenkinek való. Ő azt mondja, sok férfi önérzete nehezen viseli ezt. Az enyém? Kifejezetten szomorú volt, amikor véget ért ez az időszak.
