Család

Kell-e büntetni a gyereket?

A közelmúltban megváltozott, a gyerekek nevelését érintő törvény irányította a figyelmet a szülő-gyerek viszonyra, a fegyelmezés kérdéseire. Abban mindenki egyetért, hogy szükségünk van az együttéléshez normákra, amelyek számon kérhetők. Ám nem mindegy, hogyan.

Áll a bál otthon. Tehetetlenül nézem a hancúrozó, pimaszkodó, féktelen gyerekeimet, sehogy sem akarnak szót fogadni. Próbáltam már szép szóval, öleléssel, kedvesen és keményebben, üvöltve is. Lemondóan megállapítom: „Nem vagytok szófogadó gyerekek.” „Szófogadó? – kérdez vissza az egyik. – Az meg mit jelent?” Három és fél éves, most hallotta először. Elszégyellem magam. Igaza van, én is utálom ezt a szót. Olyan, mint a „szégyelld magad!”, nem jelent semmit. Pontosabban azt jelenti, hogy nem érdekel, mit gondolsz, mit akarsz, ki vagy – „csak” egy gyerek vagy. Aztán beszélgetni kezdünk, és átlendülünk a holtponton. Túlestünk a napi tizenöt csatánk egyikén.

Tom és Jerry sem ártatlan

Tudom, hogy ezzel mindenki így van. Mások is folyton küszködnek a makacs, akaratos, követelőző vagy lázadó csemetéjükkel, aki persze a szívük csücske. Van, aki csak kérlel, alkudozik, végül kétségbeesetten könyörög. Más parancsol, vagy dühében megszégyenít. Akiknél ez visszatérő probléma, szakkönyvek után nyúlnak, fórumoznak, határozott válaszokat várnak. Mások ösztönösen próbálják megtalálni a nevelés számukra elfogadható módját. Ám ahhoz, hogy választ kapjunk a problémánkra, tudnunk kell azt is, hogyan keletkezett. A nagyszüleink generációja még poroszos elvek szerint nőtt fel, és ezek mentén is nevelt. Az érzelmek – különösen a gyerek érzelmei – nem sokat számítottak, a gyereknek a felnőtt társadalomba való beilleszkedése volt a lényeg.

Kell-e büntetni a gyereket?

 

A ’60-as évek forradalmi változásai aztán nevelési elvekben is testet öltöttek: elérkezett a gyerekközpontú nevelés ideje. Azóta a gyerek önkiteljesedése, érzelmi biztonsága legalább olyan fontos, mint az, hogy gondoskodjanak róla. Ezt mára sokan végletesen értelmezik, és mindig a gyerek szempontjait helyezik előtérbe, a család egészét rendelik alá a gyerek akaratának. Az ő zenéje szól a kocsiban, nem alszik az ágyában, és hisztivel bármit képes kiharcolni. Vekerdy Tamás, az ország talán legismertebb gyermekpszichológusa még egy fontos változásra hívja fel a figyelmet, amely az utóbbi évtizedekben zajlott le: az anyák egyedül maradtak a gyereknevelés gondjaival. „Egészen más volt a helyzet régen, amikor még nagycsaládok éltek együtt, és ezek a dolgok hagyományozódtak. Kiskorunkban láttuk, hogyan csinálják a dédik, a nagybácsik. Ez megszűnt a modern, izolált családokkal. Mi magunk találtuk ki, hogy egy anya jól ellesz majd két-három gyerekkel egyedül egész nap, holott még az óceániai törzseknél is két segítőt rendelnek az anya mellé, ha egyedül marad a kicsikkel.” Vekerdy rögtön hozzáteszi: nemcsak a felnőttek életformája változott óriási mértékben, hanem a gyerekeké is. „Régen a gyerekek közösségben és nagy térben nőttek fel. Udvarban, kertben, széles falusi utcákon, mezőkön, patakparton. Az a gyerek, aki ekkora terekben mozgott, és kirohangálta magát, jól kezelhető volt. A mi gyerekeink viszont szobákba vannak zárva, és tévé elé vannak ültetve. Egyszerűen az aktivitásuk robban agresszióban, és szinte folyamatos mozgáshiányuk van. Egy amerikai vizsgálat szerint a valóságban látott agresszió is növeli a gyerek agresszivitását, de sokkal inkább fokozza a filmen látott, mert abból hiányzik a szorongás. A legjobban azonban a rajzfilmen látott agresszió növeli.”

Büntetni csak ritkán

Tegye fel a kezét, aki sosem lop magának pár percet azzal, hogy a gyereket tévézni hagyja! Jelentkezzen, aki szerint a gyerek eleget mozog a bölcsődében, az óvodában, az iskolában, és bőven elég utána egy óra a játszótéren. Álljon elő, aki sosem érzi magát magányosnak a gyermeknevelés terheivel. Hevenyészett közvélemény-kutatásom alapján az anyukák többsége rajong a gyerekéért, de próbál betartatni vele bizonyos alapszabályokat. Ha pedig sehogy sem sikerül, kétféle eszközt vet be: a jutalommegvonást és a büntetősarkot vagy más helyet.

Dóri azt mondja, már mindent kipróbált. „A fenékre csapástól kezdve az ordításig, a vízzel leöntéstől a zuhanyozáson át a tévémegvonásig – sajnos semmi nem használt. Ha csúnyán beszél, ha bántja a húgát, vagy ha csak üvöltve tombol, akkor a szobájába viszem, és ott hagyom öt percre, illetve amíg le nem nyugszik. Ez a módszer a legeredményesebb.” Egy másik anyuka együtt áll a kisfiával a sarokba, egy harmadik pedig etetőszékbe ülteti a gyereket, és a fal felé fordítja. Móni büntifotelt nevezett ki, Dalma pedig büntifüzetet, amelybe a bejegyzéseket gyűjtik. Sokaknál a kedvenc játék is kerülhet büntetésbe – felrakják egy szekrény tetejére, és csak akkor kapja vissza a gyerek, ha jól viselkedik. De mindenki egyetért abban, hogy büntetni csak ritkán szabad, különben nincs hatása.

Akarsz-e gazember lenni?

Ezzel Vekerdy Tamás is egyetért, de ő inkább a probléma gyökerét keresi. „Először is: meggyőződésem, hogy nincs nevelés, csak hiteles együttélés a gyerekkel, és ebben az az egyik alapkérdés, hogy jó kapcsolatban van-e az anya, a szülő a gyerekével, kialakult-e a gyerekben az érzelmi biztonság már magzati korától kezdve. Ez pedig azon múlik, hogy a szülő elfogadta-e a gyereket olyannak, amilyen, vagy van egy elképzelése arról, hogy milyennek kellene lennie, és olyanná szeretné alakítani. Ha nem fogadta el, az feltétlenül rossz kapcsolathoz vezet. Az is fontos, hogy tényleg csak kevés szabályt állítsunk fel, mert ha állandóan van valami, amit nem szabad, akkor nem fog működni a dolog.” Szerinte nincs értelme sarokba állítani, a szobájába küldeni vagy büntifotelbe ültetni a gyereket azért, hogy elgondolkozzon a viselkedésén.

„A gyerek úgyis tudja, hogy miről van szó, nincs szüksége magyarázatra. Az a fajta kiállás vezet eredményre, amely mögött szilárd elszánás van. Ha például a gyerek elkezdi lepakolni a könyvespolcot, nem érdemes elkezdeni elmagyarázni neki, hogy a könyv apának milyen fontos. Csak annyit mondjunk: »Peti, nem! Ezt nem!« A gyereknek éreznie kell, hogy addig mondom neki, amíg abba nem hagyja.” A klasszikus büntetés viszont Vekerdy Tamás szerint nem vezet semmi jóra. „A büntetés egyrészt hatástalan, másrészt rossz jellemet nevel, mert hazudni fog a gyerek, hogy elkerülje a következő büntetést. Egy Claparčde nevű svájci pszichológusnak van egy zseniális, egyben borzalmas mondata: az a gazember, akinek hazudnak. Nem a gyerek a gazember, amikor hazudik, hanem te, aki olyan ember lettél, hogy már nem lehet neked megmondani az igazat, mert akkor ütsz, büntetsz, retorziót alkalmazol.”

Napocska, mérges pók

Csakhogy a gyereket nemcsak mi neveljük, hanem azok is, akikre napközben bízzuk őket: óvónénik, tanítók, tanárok. Lehet, hogy otthon nincs büntetés, de az iskolában más szabályok érvényesek. Ugyan valamennyire lehet tájékozódni a beíratás előtt az intézmény szellemiségéről, a tanárok módszereiről, de mindenkit érhetnek meglepetések később. Fejes Anikó a Szabó Lőrinc Két Tannyelvű Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozik napközis tanárként. Nála például előfordul, hogy büntet, mert hisz a hatékonyságában. Most elsős osztálya van, otthon pedig három fiút nevel. „Mindig csak olyan feladatot adok a gyerekeknek, amely a koruknak megfelelő, azt viszont számon kérem. Ezzel a gyerek hosszú távú érdekeit tartom szem előtt. Ha büntetek, akkor sem érheti őket váratlanul: előtte sokszor figyelmeztetem őket a feladataikra, és arra is, mi lesz, ha nem csinálják meg. A türelem és a következetesség a nevelési elveim közé tartozik.”

Anikó osztályában a gyerekek ismerik a szabályokat, amelyeket mindig fokozatosan vezet be. Minden hétfőn öt virágszirmot kapnak, amelyeket a tolltartójukba tesznek. Ha valaki megszegi a közösség szabályait, vagy csúnyán beszél, esetleg bántja a társait, attól Anikó elvesz egy szirmot. Péntekenként, a heti értékelésen számba veszi a „sziromveszteséget”, és az eredményről az üzenőfüzetben tájékoztatja a szülőt. „Fontos, hogy sose a büntetés legyen az első visszajelzésem a helytelen cselekedetre. Aki csak egyszer használt csúnya szót, azt figyelmeztetem. Csak ha megismétli, akkor jön a sziromelvétel. És vissza is lehet szerezni később. De a legfontosabb, hogy mindig el kell mondani a gyereknek, hogy mi miért történik. És akkor van igazán hatása, ha a szülő figyel ezekre az üzenőfüzetben küldött jelzésekre.” Ez a módszer különböző formában él sok iskolában. Van, ahol a faliújságon színskála jelzi, ki milyen magaviseletű, máshol két tábla mutatja, hogy jó vagy rossz-e aznap a gyerek. Az egyiken világoskék ég és mosolygó nap fogadja a gyerekek tapadókorongjait, a másikon egy mérges pók a pókháló közepén. Nagy Judit nem híve egyiknek sem. Harminc éve tanít a Bajza Utcai Általános Iskolában, és akárhány kollégáját látta ezt a módszert alkalmazni, mindet lebeszélte róla. „Mindannyiunknak van olyan pillanata napközben, amikor nem tud figyelni, amikor elkalandozik – és ha erre rögtön reagál a tanár egy ilyen lépéssel, akkor a gyereken rajta lesz a bélyeg. Miért kell minden megnyilvánulását véleményezni? Nem erre kell az energiáinkat pocsékolni. Ha tényleg baj van, akkor kell megállni és beszélni vele.” Jutka néni – ahogy a tanítványai hívják – tényleg ezt teszi. „Ha valami fontos történik a gyerekek között, engem nem érdekel, hogy matekóra van. Nekem akkor az a legfontosabb, hogy azt az ügyet tegyük rendbe, mert az életben ezek a fontos dolgok, nem az, hogy még három szorzást megcsináljunk.”

 

ÚJ TÖRVÉNY
Az előzetes híresztelésekkel ellentétben végül nem került be a kormány új családvédelmi törvényébe, hogy a gyerek köteles szót fogadni a szüleinek. Benne van viszont, hogy a tanköteles korú gyerek kötelessége, hogy a képességeinek megfelelően eleget tegyen tanulmányi kötelezettségének. Valamint, hogy a kiskorú gyerek kötelessége, hogy – a korának és a fejlettségének megfelelően – tartózkodjék az egészségét károsító életmódtól, illetve a gondozása és a nevelése érdekében a szüleivel együttműködjön. A december 23-án elfogadott törvény ugyanakkor a szülők kötelezettségeit is meghatározza: „A kiskorú gyermek szülője köteles gyermeke emberi méltóságát tiszteletben tartani, gyermekével együttműködni, gyermekét az őt érintő kérdésekről – a korának és a fejlettségének megfelelően – tájékoztatni, a véleményét figyelembe venni, gyermekének jogai gyakorlásához iránymutatást, tanácsot és segítséget adni.”

Többnyire azt is tudja, mitől robbant ki a feszültség. „A gyerek nem azért rossz, mert ő egy gonosz kis törpe. Hanem mert ki kell adnia magából valamit, ami a szívét nyomja. Én tudom, melyik gyerek honnan jött, otthon milyen családi problémák vannak, és mi az, ami a gyerekből ezzel most kiszakadt.” Az ő tapasztalata szerint az a gyerek viselkedik agresszíven, akit otthon is ütnek. „Van olyan tanítványom, akiről tudom, hogy otthon gyakran kikap, és az iskolában adja ki magából a feszültségét. Ez teljesen érthető. Ezekhez a gyerekekhez kell a legtöbb türelem és szeretet. Hiszen valahol meg kell kapniuk, amit otthon nem adnak meg nekik. Nálunk is van egy ilyen kisfiú, és mindent megcsinál, amit kérek. Még ki sem mondom, ő már ugrik. Időnként aztán előtör belőle a felhalmozott feszültség, és nekiesik a pajtásainak. Eltart pár napig, aztán lecseng. Ilyenkor nagyon nehéz vele, és ott van a másik húsz gyerek, akiért szintén felelős vagyok, valamilyen módon tehát le kell rendezni a dolgot. Ilyenkor a szünetben leülök vele a padra, és beszélgetünk. Nem tartom jónak, ha egy gyereket az osztály előtt szégyenítenek meg.”

A nevelés alkuja

Bálint Simon, a Kőbányai Nevelési Tanácsadó iskolapszichológusa is azt vallja, hogy ha a gyerek bajba keveredik az iskolában, az mindig családi problémák tünete. „Amikor a kölyöknél kipattan valami – lopás, hazugság, lógás, később már étkezési zavarok, esetleg droghasználat –, akkor a családnak fel kell ismernie, hogy átléptek egy határt. Ilyenkor az erkölcsi prédikáció már semmit sem ér, csak ha a családtagok leülnek egymással őszintén beszélni. És ez nem azt jelenti, hogy a szülő egyoldalúan osztja az észt, hanem hogy tényleg figyel a gyerekre, és kíváncsi arra, mi van a fejében.

Mert ha elkezd fenyegetőzni azzal, hogy például „ha még egyszer meghallom, hogy ezt vagy azt csináltad, akkor nem mehetsz el otthonról, nem kapsz zsebpénzt!” stb., azzal csak azt éri el, hogy később már azt sem fogja tudni, mi van a gyerekével. Szerinte a problémák gyökere sokszor az, ha a szülő úgy fogja fel a családban betöltött szerepét, mint aki mindig diktál, és csak igaza lehet. „Nagyon sok családban az a felállás, hogy a szülő mindig megmondja, mi a helyes. Pedig már a pici gyerekre is oda lehet figyelni, meghallani, hogy mi az az igény, amelyet a maga suta, bájos vagy éppen otromba módján kifejez.” Vekerdy Tamás szerint is ez a lényeg: „Ranschburg tanár úr alapmondata volt: a nevelés alku. Az elvek mindenáron való érvényesítése gyilkos dolog. Mindig az adott helyzethez kell alkalmazkodni.” Ez sokkal fárasztóbb, mint valamiféle alapelveknek engedelmeskedni, mert minden helyzetben újra kell mérlegelni, és a gyerekre empátiával kell tekinteni. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene a nevelésben kereteket felállítani.

„A liberális szemlélet nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk a gyerekre. Csak azt, hogy a gyereknek is van beleszólása a dolgokba. Nem kinyilatkoztatok, hanem megbeszéljük közösen – mondja Nagy Judit. – Ettől még nem veszítem el a tekintélyemet.” Vekerdy szerint a tekintélyt az tudja kivívni, aki hiteles, azonos önmagával. Nem azt mondja, amit mondania kellene, hanem amit tényleg gondol vagy érez. És vállalja azt is, amikor gyengének vagy tehetetlennek érzi magát. Mondjuk egy hiszti kellős közepén vagy a kamasz gyerek kilengéseiről értesülve.

„Ha az ember tanárként vagy szülőként kifejezi az érzéseit, az mindenképp hatni fog a gyerekre – állítja Bálint Simon. – De ez csak leírva tűnik egyszerűnek, mert be kell vállalni, hogy az ember védtelenné válik. Odaállni valaki elé, és azt mondani, hogy kétségbe ejtesz, azzal a bőrünket visszük a vásárra. Ez a lényeg: benne van a pakliban az is, hogy veszíthetek. A legtöbben attól rettegnek, hogy ha veszítenek, megszűnik a szülői tekintélyük. De ha valaki arra törekszik, hogy mindig csak nyerjen, azzal egy idő után elidegeníti a gyerekét. A család egy olyan társasjáték, amelyben folyamatosan újra kell rajzolni a határokat.”

 

Megújulás – Kampány a nőkért 2012

A Marie Claire 2012-ben is támogatja a magyar nőket, és segíti abban, hogy megvalósíthassák az elképzeléseiket. Idei ösztöndíjprogramjukat a Megújulás jegyében hirdették meg. Törődj magaddal – törődj másokkal is!

Jelentkezz a Marie Claire pályázatára, ha már meglévő vállalkozásod, projekted további fejlesztésre és /vagy fenntartására anyagi támogatásra és szakértő tanácsára van szükséged! Öt kategóriában várják a pályázatokat, az egyes kategóriák szakértői pedig nemcsak a beérkező pályaművel elbírálásában segítenek zsűritagként, de a nyertesek az ő szakértői támogatásukban is részesülnek a pénzjutalmon kívül. Valósítsd meg az álmaid, és újulj meg! A pályázat részleteit megtalálod a www.marieclaire.hu oldalon.

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése