„Amikor elhatároztuk, hogy újra visszamegyünk Kanadába, számba kellett vennünk, hogy a családtagok közül, mert persze a háziállatokat is ide soroljuk, ki az, akit vihetünk, és ki az, akit itthon kell hagynunk – kezdi a sztorit Zoli, az apuka. A család korábban hat évet már kint töltött, a gyerekek ott születtek, mind a négyen kanadai állampolgárok. – A két kutyus nem volt kérdés, de a kislányomnak van egy ékszerteknőse is, a Picur. Mondtuk neki, hogy odaadjuk az állatkertnek, az unokatesóknak, ide vagy oda, de a gyerekek nem engedték, kikötötték, Picur nélkül nem megyünk sehova. Persze amikor napközben játszanak, nem is foglalkoznak vele, de ha valami baj lenne vele, vagy oda kéne adni valakinek, az világvége lenne. Vagyis Picurt is vinni kellett, nem volt mese.”
Importengedély kellett a teknősnek
Először is utána kellett nézni, milyen feltételekkel lehet egyáltalán egy teknősbékát beléptetni Kanadába. „Más-más szabályzat vonatkozik kutyákra, macskákra, de rájuk legalább van valami – folytatja Zoli. – Az biztos, hogy minden állatot be kell jelenteni, amikor megérkezel, bemész az irodába, bemutatod a papírokat, aztán beengednek. A kutyákat fel kell adni a repülőre, meg kell venni nekik a légitársaság által előírt ketrecet, aztán amikor megérkezel, a poggyászkiadónál találkozol velük újra, hozza őket egy targonca” – részletezte az apuka, aki mára profin keni-vágja az utaztatás szabályait.
Nem csoda, már két hónappal az indulás előtt telefonáltak Kanadába az illetékes hatósághoz, hogy megérdeklődjék a teknősbeléptetés feltételeit. “Azt mondták, hogy csak úgy léphet be Picur, ha van importengedélye, amit ott Kanadában állítanak ki – magyarázza Zoli. – Küldtek egy formanyomtatványt, azt ki kellett tölteni, 35 dollárt fizetni, visszafaxolni. Állatorvosi papírra nem volt szükség, mert a hüllők nem hordoznak veszettséget vagy ilyesmit. A hatóság nem sokkal később e-mailben küldte az importengedélyt, örültünk ám, milyen jó, Tekipicur beléphet az országba. Igen ám, de fel kellett hívni a repülőtársaságot is, azt, amelyiknél a hosszabb útra, Frankfurtból Vancouverbe foglaltunk. Először a kutyák helyét tisztáztam, mondták, hogy van hely, aztán mondtam, hogy van még egy utas, mert van egy teknősük a gyerekeknek, mire a fickó már nem bírta visszatartani a röhögést, és azt kérdezte: »Uram, ne haragudjon, de mit gondol, a Noé bárkájával utazik?«”
Picur volt a nagy szám a repülőn
Elsőre nem tudtak mit mondani a légitársaságnál, de a második telefonhívásra jóváhagyták a kérést: Picur utazhat az utastérben. „Kérdezték, mekkora a teknős, mondtam, tenyérnyi, mekkora a doboz, mondtam, hogy egy kisebb legósdoboz nagyságú, abban utazna a béka. A doboz oldalát kifúrtam, hogy a teknős kapjon levegőt, kibéleltük egy rossz pólóval, hogy ne legyen kemény. Aztán hívtam azt a társaságot is, amelyikkel Pestről Frankfurtba repültünk. Mondták, várjak, meg kell nézni a szabályzatot, kutyára, macskára van, másra nincs, ergo más állat nem utazhat. Fogalmuk sincs, de nincs szabályzat, így aztán engedély sincs. Na persze mi ettől nem ijedtünk meg, és amikor mentem Németországba kiküldetésre, megnéztem, hogyan működik a biztonsági ellenőrzés. Itthon mondtam a családnak, nem gond, megoldjuk a békát”.
Megvolt a kanadai importengedély, azt zsebre vágtam, a kutyákat feladtuk, a teknőst meg a kézipoggyászba dugtuk. Amikor Ferihegyen mentünk a biztonsági ellenőrzésre, kiraktuk a teknősbékát, az őrök meg nem foglalkoztak vele, biztos gondolták, hogy végül is azzal se ölni, se robbantani nem lehet, továbbengedték. Nem kérték a papírokat se. Fogtuk Picurt, beraktuk a kézipoggyászba, amíg felültünk a repülőre, reménykedtünk, hogy később sem nyittatják ki a csomagot. A repülőn elővettük, betettük a lábunkhoz, hadd szuszogjon szegényke, de amikor már gurultunk, a stewardess észrevette a dobozt a feleségem lábainál, és rákérdezett, hogy mi az. Mondtuk, hogy egy teknősbéka, mire a nő szemei háromszorosára nőttek. De végül csak nevetett, és azt mondta, hogy már tizenéve repül, de még teknőst nem látott repülőn.”
„Beáldoztuk a játékokat is Picurért”
A frankfurti átszállásnál aztán kezdődött a sztori elölről. „Újabb biztonsági ellenőrzés: béka átjut vagy nem jut át – folytatta Zoli. – Nagy szemekkel nézték az őrök, hogy mi az, hogy egy teknős repül, olyat még nem láttak. Kinyittatták a dobozát, az egyik fickó nagyon élvezte a dolgot, jókat mulatott rajta. Aztán kérdezték, hogy kié a béka, mi meg mondtuk, hogy a kislányé, ami nagyon tetszett nekik, de azért fogták, hátravitték egy irodába. Mutattam az importpapírt, szép pecsét volt rajta, meg minden, az elég volt a németeknek, de az egyik fickónak szemet szúrt, hogy nem elég nagy a doboz, biztos nem tud megfordulni benne szegény állat. Persze hogy nem tudott megfordulni, de mondtam, hogy a doboz mérete le van csekkolva a kanadai hatóságokkal, ha nekik jó, akkor ennek a teknősnek az jó kell, hogy legyen. Szegény gyerekek közben nagyon megijedtek, tudták, hogy gond van a teknőssel, csendben kell lenni, el kell dugni, elővenni, és csak annyit értettek, hogy elvitték a teknőst. Már konyult le a szájuk. A lényeg az, hogy amikor kezdtek volna akadékoskodni, előrántottam a papírt, hogy márpedig ez kanadai teknős, kanadai fennhatóság alatt, kanadai papírral, kanadai módon utazik, semmi közük hozzá. Erre valahogy aztán megnyugodtak, hogy ha a kanadaiaknak jó, akkor nekik mindegy, én gyorsan eljöttem onnan, a Picurt meg begyúrtuk a kézipoggyászba, és mentünk tovább.”
Beszállás előtt újabb gubanc adódott, a személyzet a kézipoggyászokkal variált. „Várakoztunk a beszállás előtt, amikor mondták, hogy nincs elég hely, túl sok az utas, és szóltak, hogy a csomagok egy részét a poggyásztérbe tennék – veszi át a szót Emese, a feleség. – A gyerekeknek direkt előkészítettem egy csomó játékot a hosszú útra, hogy legyen mivel lefoglalni őket, de azt mégsem adhattuk oda, amelyikben a teknős volt, mondtuk, hogy abban fontos iratok vannak, az nem mehet. Nem volt idő arra sem, hogy átrendezzem a kézipoggyászokat, így se ceruzánk, se papírunk, semmink nem volt. Tizenkét órát repültünk játékok nélkül. A gyerekek nyafogtak, nyavalyogtak, alig bírtuk őket az ülésben tartani, mesét is csak akkor vetítettek, amikor ők már elaludtak, katasztrófa volt. De muszáj volt beáldozni a játékokat Picur érdekében.”
„Welcome home, Picur!”
Ezen a gépen már nem volt semmi probléma, a reptéren a kanadai állampolgárokat pedig nem ellenőrizte senki, csak az automata előtt kellett elhúzni az útleveleket. „Tiszta ideg lettem, amikor láttam, hogy simán bevihettünk volna bármilyen kaját, szalámit, bármit – mondja a feleség, Emese. – Most sehol egy vámos, korábban meg farkaskutyák között mentünk ki a reptérről, még az almát is kiszagolták a táskámban. Kanadába nem lehet behozni ételt vagy italt, azt nagyon szigorúan büntetni is szokták, ha észreveszik. Én szerettem volna kihozni pár dolgot, de Zoli mondta, hogy elég a teknős, kutyák, annyi bajunk van, jó, ha így is beengednek minket, ne bonyolítsunk.”
A lényeg, hogy a teki szerencsésen, épségben megérkezett. Odamentünk a speciális vámtiszthez, aki megnézte az importengedélyt, és aztán mosolyogva azt mondta: „Welcome home”.
